Az Anjouk Európája

Contenu espace

Contenu espace

Az Anjouk Európájának bemutatása

                   Az Anjouk világa

Mit is kell az Anjouk dominanciája alatt álló területek fogalmán értenünk? Az Anjou-birodalmat különféle hercegségek és tartományok alkotják (ld. az Anjouk Európájának térképét), amelyek 1246 és 1481 között két hercegi ház egymást követő kormányzása alatt álltak: ezek az uralkodóházak egyrészt a franciaországi Anjou tartomány a Capeting-dinasztiához tartozó grófjaitól – és közülük is az elsőtől: IX. Lajos francia király (1226–1270) öccsétől, Franciaországi Károlytól –, másfelől az Anjou-dinasztia Valois-oldalágának hercegeitől – V. Károly (1364–1380) fivérétől, Lajostól – származtak. Rögtön I. Károly jókora kiterjedésű birodalmat hozott létre: 1246 januárjában Provence-i Beatrixszal kötött frigye révén Provence és Forcalquier grófja lett, majd ugyenezen év augusztusában megkapta bátyjától Anjou és Maine Grófságokat, 1259 után több itáliai városállam felett tett szert hatalomra, 1268-ban kötött második házassága révén elnyerte a tonnerre-i grófi címét, 1263-ban római szenátori rangra emelkedett, 1265-ben a szicíliai korona birtokába jutott, 1277-ben megvásárolta a jeruzsálemit, 1278-ban meghódította Albániát és a Moreai Hercegség ura lett. Bár Szicília szigetét az Aragóniaiakkal szemben 1282-ben elveszítette, utóda, II. Károly – Magyarországi Mária férje – 1290-ben fiára, Martell Károlyra ruházta a Magyar Királyság trónjára vonatkozó igényét. Egy másik gyermekét, Rajmund Berengárt, 1304-ben Piemont grófjává nevezte ki. A magyar ág függetlenedett a szicíliaitól, s 1370-ben a Lengyel Királyság élére került. Végül Nápolyi Róbert megszerezte az Appennini-félsziget északi és középső részének szövetségi rendszereit és uradalmait: 1318-ban Genova, 1325-ben Firenze ura lett, s XXII. János pápa Itália császári vikáriusává tette.

A második Anjou-ház – amely úgy jött létre, hogy Nápolyi Johanna 1380-ban örökbe fogadta Anjou Lajost – franciaországi és provence-i területein koncentrálta hatalmát, miközben az 1442-ben véglegesen is elveszített Nápolyi Királyságban uralma visszaszorult. René, Lajos unokája – aki Guise grófja, Pont-à-Mousson márkija, valamint Bar és Lotharingia hercege volt – bátyja, III. Lajos halálával Anjou hercegévé, Provence és Forcalquier, továbbá Piemont grófjává, Szicíliai királyává és jeruzsálemi címzetes királlyá avanzsált, s igényt tartott Aragónia trónjára.

A személyek közötti véletlenszerű kapcsolatokon, a kiüresedett címeken, a többé-kevésbé kérészéletűnek bizonyuló területi dominancián, a hódítások dicsőségén vagy a vereségek keserűségén túl létezik-e bármiféle egység, amely ezt az európai és a mediterrán térségben formálódó halmazt összekovácsolja? Kétségtelen, hogy egységről sem időben, sem földrajzi térben nem beszélhetünk, ám a politikai diskurzus, a diplomácia, a reprezentáció, a hatalomgyakorlás módjai, a személyek, az eszmék és az ízlések áramlása terén mégiscsak jelentkeznek közös vonások. Az Anjou-kutatások célja, hogy – egy nemzetközi szinten megvalósuló együttműködés keretében – kibogozza az egységes államalakulatot nem képező politikai egységek a modern időkben folytatással nem bíró történetének szálait; összehasonlítsa az egyes nemzetek történetírásának módszereit és előzetes ismereteit; s közös rendszerbe foglalja az egyes területek forrásait és tudását – ily módon téve lépéseket a középkori állam és Európa fogalmainak megismerése irányába.


A provence–szicíliai Anjou-dinasztia két házának gyökerei

 

 

Az első Anjou-ház

 

A szicíliai Anjou-ház magyarországi oldalága

 

A második Anjou-ház

 


zárójel = uralkodási dátum, halálozási dátum, forrásokban mettől meddig adatolható?, mettől meddig élt?
zárójel nélkül = házasságkötés dátuma, mettől meddig tartott a házasság adott házastárssal?, özvegységre jutás dátuma, cím elnyerésének dátuma
Az Anjouk Európájánk térképe

Az Anjouk Európájának általános térképe

Kutatástörténet

 


A honlap programja illeszkedik a termékeny gondolkodási folyamatba, amelyet az 1990-es évek óta különböző kutatócsoportok és kutatónemzedékek képviselnek. A megújulást nemzetközi konferenciák jelzik, amelyek felébresztették Csipkerózsika-álmából az ún. Anjou-kutatásokat. A vizsgálatok lendülete a második világháborút követően tört meg: a Nápolyi Állami Levéltár (Archivio di Stato di Napoli) regisztrumainak 1943-ban bekövetkezett pusztulása kedvét szegte a kutatóknak.

A Nápolyi-öböl látképe a Vezúvról. Fotó: Marion Picker.

 

Az École française de Rome és az Olasz Középkortörténeti Intézet (Instituto Storico per il Medioevo) támogatásának köszönhetően valósulhatott meg a nemzetközi keretek között zajló kutatások első, az Anjou-államok központi intézményeinek személyzetére irányuló fázisa: a tudományos eszmecsere eredményeképpen megszületett, az Anjouk államát a középpontjába állító bevezető kötet (L’État angevin, 1996) kulcsfontosságú alapmű. 1998 és 2010 között újabb történésztalálkozók tették lehetővé a továbbgondolkodást és az ismeretek gyarapodását az Anjou-monarchiáról, a nemességről, a kormányzás módszereiről, a diplomáciáról, a klerikusok műveltségéről, a politikai vonzáskörzeteken belül formálódó személyes érintkezésekről és kapcsolathálókról. A feldolgozások ily módon határozott képet rajzolhattak az Anjou-uralom alatt álló területeken a fejedelmi hatalom képviseletével megbízott politikai személyzet jellegéről, származásáról és képzettségéről. A vizsgálatok azonban – mivel a globális megközelítés eszközei és módszerei hiányoztak – sokszor részlegesek maradtak, és behatárolt földrajzi térségekre fókuszálnak.

A mediterrán térségben ennek megfelelően a 14. századi Provence képezte minuciózus vizsgálat tárgyát: Jean-Luc Bonnaud feltérképezte a Róbert és Johanna uralma idején (1309 és 1382 között) működött helyi tisztségviselők mobilitását, elemezte a személyi kör karrierlehetőségeit és az intézményi struktúrákat. Elkészítette – statikus formában (PDF formátumban, CR-ROM adathordozón) – az első átfogó adatbázist. Feldolgozását azóta 1434-ig folytatta. Michel Hébert (Université du Québec, Montréal) és Noël Coulet (Université d’Aix-Marseille) – felélesztve a történetírás egy régi és termékeny hagyományát (Raoul Busquet) – a központi intézmények (Chambre des comptes) kiformálódását vizsgálták. Ebben az irányban vitte tovább a kutatást Thierry Pécout (Université de Saint-Étienne), aki a központi szerv személyzetét (maîtres rationaux, archivaires) és kormányzási gyakorlatát vette górcső alá, míg Jean-Paul Boyer (Université d’Aix-Marseille) művelődéstörténeti perspektívát alkalmazva terjesztette ki az elemzéseket a Nápolyi Királyságra (Capuai Bertalan). A központi tisztségviselőkkel kapcsolatos ismereteink ugyanakkor korlátozottak maradnak: a szakma rendelkezésére áll ugyan Fernand Cortez régi repertóriuma (1921), ám a katalógus felülvizsgálatra szorul. Folytatást igényelnének továbbá Marcelle-Renée Reynaud a második Anjou-ház központi és helyi tisztségviselőivel kapcsolatos kutatásai. A Pápai Állam szerveire irányuló újabb vizsgálatok (Armand Jamme) tükrében úgy láthatjuk, hogy különös figyelmet érdemelnének végezetül maguk a hivatalok – így a sénéchali hivatal – is: kialakulásuk és szervezetük tanulmányozása várat magára.

Más kutatások Itália iránt tanúsítottak érdeklődést, ám ezek kevésbé bizonyultak szisztematikusaknak (Maria Teresa Caciorgna, Paolo Grillo, Serena Morelli, Sylvie Pollastri, Riccardo Rao munkái). Róma vidékére, ahol az Anjouk befolyása közvetett módon érvényesül, megfelelően összeállított archontológiával sem rendelkezünk. A Maria Teresa Caciorgna vezetése alatt működő kutatócsoport egyes tanulmányai ugyanakkor fényt vetettek az Anjou-tisztségviselők jelenlétére a városállami igazgatás különböző szintjein. A városi irányításába való bekapcsolódásuk módja vagy a helyi elittel kialakított összeköttetéseik mindazonáltal nem képezték olyan részletes vizsgálatok tárgyát, amelyek segíthettek volna megvilágítani a XIII–XIV. század fordulóján – az Anjou-monarchia intézményei születésének idején – lejátszódó folyamatokat. Több, az Anjouk uralma alatt álló térség továbbra is homályban marad a kutatás előtt. Tanulmányozni kellene ennek megfelelően Toszkána és Anjou tartományok, valamint a Balkán-félsziget tisztségviselőit (és azok mobilitását). A mediterrán térség vonatkozásában Gian Luca Borghese egy nemrégiben megjelent munkájában nagyszámú helyi származású személyzet működésére hívja fel a figyelmet.

Alkonyi égbolt az angers-i vár felett. Fotó: Thierry Pécout.

 

A közép- és észak-itáliai, valamint a provence-i térségek esetében az Anjou-tisztségviselők iránti érdeklődés legalább egy évszázadra – Fernand Cortez és Lorenzo Bertano ma hiányosnak és pontatlannak ható archontológiai listáiig – nyúlik vissza. A figyelem – mint ahogyan annak a herceg főbb tisztségviselői kapcsán tanúi is lehetünk (ld. a Dizionario Biografico degli Italiani szócikkeit) – később sem szűnt meg, ám az utóbbi, az Anjou-kutatások fellendülését hozó évtizedekig kellett várni, hogy a tisztségviselők problematikáját a medievisztika legalább részben újraértékelje. A kutatások azonban továbbra is számos hiányossággal bírnak: a biográfiai módszer előnyt élvez a tisztségviselői mobilitás módjainak és jellemzőinek pontos mérésére alkalmas prozopográfiai metódussal szemben. A legújabb feldolgozásokig a történészszakma – a helyi tisztségviselők (vicarii, baiuli, clavarii) háttérbe szorításával – elsősorban a központi tisztségviselők iránt érdeklődött. Továbbra is hiányoznak azok a szisztematikus munkák, amelyek arra vállalkoznának, hogy a regionális sajátosságokat áttekintve a világi intézményekkel kapcsolatos ismereteket egy tágabb, az Anjouk uralma alatt álló térségek egészére kiterjedő összehasonlító elemzésbe illesszék.

Ami a Nápoly–szicíliai Királyságot illeti: az elmúlt húsz évben a medievisztika – akár forrásfeltáró munkára, akár az intézmény- és igazgatástörténeti vagy prozopográfiai kutatásokra gondolunk – jelentős lépéseket tett annak érdekében, hogy mind jobban megismerhesse azt a periódust, amely meghatározó fontossággal bír a középkori Dél-Itália történetében. A kutatók nevéhez köthető fondok (Cadier-levéltár, Sthamer-fondok) felfedezése újabb lendületet adott a forráskutatásnak: a Nápolyi Állami Levéltár (Archivio di Stato di Napoli) magánlevéltárak anyagait szerezte meg, megjelent az Anjou-kancellária rekonstruált regisztrumainak (Registri ricostruiti della Cancelleria Angioina) mintegy ötven kötete, feldolgozták a Carlone kiadónál publikált monostori kartuláriumokat, és Serena Morelli kiadta Léon Cadier oklevélmásolatait. A szakirodalmi feldolgozások több kutatási irányt jeleznek: a fontosabb témák között említhetjük a Stauf- és az Anjouk-kor között a(z igazgatásban, az intézmények szintjén és a kultúra területén tetten érhető) folytonosságot (Centro di Studi Normano-Suevi), a hatalom és a politikai társadalom területi beágyazódását (Sylvie Pollastri, Giovanni Vitolo) vagy a Nápolyi Királyság igazgatásföldrajzát (Serena Morelli, Paolo Peduto, Francesco Somaini). Az eredmények meghatározók az Anjou-királyság első korszakának tekintetében: rámutatnak az állam társadalmi, gazdasági és igazgatási struktúráinak dinamizmusára, és eloszlatják a történetírás Dél-Itáliát a feudális világ mozdulatlanságába száműző előítéleteit. A kutatás előtt számos termékenynek bizonyuló terület nyílt meg. Lényegében ismeretlen marad azonban az Anjou-uralom második szakasza, amely – egyelőre – a feltárt források jelentős hiányától szenved.

Jelen program éppen ebben az irányban remél – két szempontból is – új eredményeket elérni. Elsőként is a prozopográfiai módszer alkalmazása és az Anjou-tisztségviselők első adatbázisának megalkotása lehetővé tehetik, hogy a kutatás túllépjen a Nápolyi Királyság tanulmányozásának forrásadottságbeli korlátain. Másodszor az életrajzi elemek kiemelése és a különféle földrajzi, szellemi és társadalmi miliőkből érkező személyek hivatali pályafutásának feltárása hozzájárulhat ahhoz, hogy újraértékelhessük Dél-Itália szerepét az Anjou-uralom alatti országok között szövődő kapcsolatok létrejöttében és a közös európai kormányzati kultúra kiformálódásában.

Anjou tartományban és a vele szomszédos régiókban a még mindig elsősorban a régi feldolgozások eredményeire építő történeti kutatás határozott lemaradásának lehetünk tanúi. A XIX. században jogászok, helybéli tudósok és levéltárosok (Charles-Jean Beautemps-Baupré † 1899, Léonce Gontard de Launay, Gustave d'Espinay, Albert Lecoy de la Marche † 1897, Célestin Port stb.) tollából különféle munkák (lexikonok, tanulmányok, összefoglaló művek, forráskiadványok) jelentek meg. Ezek – Anjou és Maine közigazgatási, bírósági, gazdasági és katonai intézményeinek működése mellett – azt is megvilágítják, hogy az Anjou-hercegek környezetéhez tartozó tisztségviselők milyen szerepet tölthettek be a kormányzatban. Ezeknek a publikációknak, ha mégoly hasznosak is a mai kutató számára – érdemeik között említhetjük, hogy rámutatnak a feldolgozásra váró levéltári anyagok és szakirodalmi tételek meglétére –, sajnos számos hibájuk, hiányosságuk és korlátjuk van. Napjainkig nem készült el Anjou és Maine tisztségviselőinek teljes archontológiája, s a szakirodalom, a középkorra különösen is jellemző azonosalakúságnak köszönhetően, nemegyszer összecseréli egymással a személyeket. Rendelkezünk természetesen tisztségviselői életrajzokkal, ezek azonban gyakran részlegesek (például nem kísérik végig szisztematikusan az Anjout és Maine-t elhagyó egyének útját), s ennek megfelelően nem teszik lehetővé tipikus pályaképek rajzolását azokkal a kötelező elemekkel, amelyeknek bizonyos feladatkörök, megbízások vagy helyszínek esetében szerepelniük kellene. Az újabb történetírás ugyanakkor tanúsítja, hogy ez az anyag a történészszakma érdeklődésére továbbra is számot tart (Michel Le Mené, Jean-Michel Matz, François Comte, Isabelle Mathieu stb.); mindmáig azonban legfeljebb sajnálkozásunkat fejezhetjük ki, hogy a témában nem született általánosabb képet nyújtó összefoglalás. A középkor kutatója munkája során találkozik az egyes tisztségviselőkkel, feltérképezi a szakirodalmi tévedéseket és az elavult megközelítésmódokat, s gondosan összegyűjti a személyekkel kapcsolatos információkat – ám az adatok a különböző tanulmányokban elszórtan jelentkeznek csupán.

A tarasconi vár kápolnája. Fotó: Thierry Pécout.

 

Végezetül Közép-Európa és a Balkán térségeiről kell szólnunk: ezek egy-egy meghatározott időszakban – a XIII. század vége és a XIV. század utolsó évtizedei közé eső szűkebb periódusban – állnak csupán az Anjouk uralma alatt. Magyarország Anjou-kori tisztségviselői személyzete viszonylag jól ismert. Néhány, a XIX–XX. század folyamán folytatott részvizsgálatot követően Engel Pálé az érdem, hogy csaknem teljes adattár készült. Ő több tanulmányban is foglalkozott a királyi udvar szerkezetével és a világi elit tagjainak pályafutásával. Feltárta az Anjou-házi királyok egy mindaddig ismeretlen, a feudalizmussal analógiákat mutató kormányzati intézményét: a honort, vagyis a betöltött tisztséghez tartozó földbirtokot. Érvelése szerint a király nem csupán tisztségeket bízott báróira: azokkal együtt a tisztségviselők nagyobb birtokokat (egy vagy több várat az azokhoz tartozó földekkel) is nyertek. Engel végül megjelentette főművét, a Magyarország világi archontológiáját (1301–1457) is. Halála (2001) óta az Anjouk államával kapcsolatos kutatási lehetőségek érezhetően javultak: a levéltári anyag teljes egészében elérhetővé vált a világhálón, s az Anjou-kori oklevéltár (Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia) kötetei is folyamatosan jelennek meg (1990 óta 34 kötet látott napvilágot). Az említett pozitív változások lehetővé teszik, hogy a jelen kutatási program keretében Engel adattára javításra és kiegészítésre kerüljön – s az archontológia adatai egyszersmind egy nagyobb rendszer: egy nemzetközi adatbázis részévé válhatnak. Ami a Moreai Hercegséget illeti: ha Isabelle Ortega (Université de Nîmes) vizsgálatai részben meg is világították az Anjou-tisztségviselők jelenlétét a moreai nemesség soraiban, a feldolgozás nem ezt a társadalmi csoportot célozta meg. Feladatul kínálkozik tehát a kutatómunka ezen szempont alapján történő elmélyítése és a hercegség helyének újradefiniálása az Anjou-uralom alatti térségek nagyobb halmazán belül. Aude Rapatout Albániáról készülő értekezése (La présence angevine dans l'Albanie médiévale, XIIIe-XIVe s., témavezető: Michel Balard, Université de Paris I) vagy Brendan Osswald disszertációja Épeiroszról (L'Épire du treizième au quinzième siècle: autonomie et hétérogénéité d'une région balkanique, Université de Toulouse II) az Anjou-dominancia alatt álló Dél-Európa iránti érdeklődés újabb fellendülését jelzik. A Magyar Királysággal foglalkozó Csukovits Enikő jelenléte mellett különösen Isabelle Ortega és Aude Rapatout a kutatásba történő bevonása kölcsönöz újító jelleget a projektnek: az említett területeket a szakirodalom ugyanis hosszú időn keresztül elhanyagolta.

Az Anjoukkal kapcsolatos kutatások első, 1880 és 1930 közötti szakaszáról a következő munka kínál összegzést:

Az Anjouk Európájának bibliográfiája

Bibliográfiai adatbázisok

 


Az Anjou-kutatások internetes oldalon használatos rövidítések


Disszertációk adatbázisai

 


Anjou-konferenciák

 


Forráskiadványok, oklevéltárak

 


Az Anjou-uralkodók

  • Abulafia D., « Charles of Anjou reassessed », Journal of Medieval History, 26/1, 2000, p. 93-114.
  • Arlot Fl., « Dans la tourmente du XIVe siècle : Marie de Blois, comtesse de Provence et reine de Naples », Provence historique, 56, 2006, p. 53-90 et p. 155-194.
  • Benet J., Jean d’Anjou, duc de Calabre et de Lorraine 1426-1470, Nancy, 1997.
  • Borghese G. L., Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo. Politica, diplomazia e commercio internazionale prima dei Vesperi, Rome, 2008 (Collection de l’École française de Rome, 411).
  • Boutaric Ed., Saint Louis et Alphonse de Poitiers : étude sur la réunion des provinces du midi et de l'ouest à la couronne et sur les origines de la centralisation administrative, d'après des documents inédits, Paris, 1870.
  • Boyer J.-P., « René d’Anjou », Célébrations nationales 2009, M. de Boisdeffre (dir), Archives de France, Paris, 2008, p. 24-25 et 236.
  • Caggese R., Roberto d’Angiò e i suoi tempi, Florence, 1922-1930 (réimpression 1971).
  • Casteen El., « Sex and Politics in Naples : The Regnant Queenship of Johanna I », Journal of The Historical Society, 11-2 (2011), p. 183-210.
  • Casteen El., From she-wolf to martyr : the reign and disputed reputation of Johanna I of Naples, Ithaca, Cornell University Press, 2015.
  • Chaigne-Legouy M., « Reine ordinaire, reine extraordinaire. La place de Jeanne de Laval et d’Isabelle de Lorraine dans le gouvernement de René d’Anjou », Matz J.-M. et Tonnerre N.-Y. (dir), René d’Anjou (1409-1480) : Pouvoirs et gouvernement. Actes du colloque international d’Angers (2009), Rennes, 2011, p. 77-101.
  • Chaigne-Legouy M., Femmes au « cœur d’homme » ou pouvoir au féminin ? Les duchesses de la seconde Maison d’Anjou (1360-1481), Thèse de doctorat d’histoire, Université de Paris IV-Sorbonne, 2014.
  • Contamine Ph., « Yolande d’Aragon et Jeanne d’Arc : l’improbable rencontre de deux parcours politiques », Bousmar E., Dumont J., Marchandisse A., Schnerb B. (dir), Femmes de pouvoir, femmes politiques durant les derniers siècles du Moyen Âge et au cours de la première Renaissance, Bruxelles, 2012, p. 11-30.
  • Coulet N., Le roi René. Le prince, le mécène, l’écrivain, le mythe, en collaboration avec Alice Planche et Françoise Robin, Aix-en-Provence, 1982 (direction, introduction, 1re partie et conclusion).
  • Cutolo A., Re Ladislao d’Angiò Durazzo, Napoli, 1969.
  • Dunbabin J., Charles I of Anjou. Power, Kingship and State-Making in Thirteenth-Century Europe, Singapore, 1998.
  • Dupouy-Greiner M., « Une reine méconnue : Sancia de Majorque, reine de Jérusalem et de Sicile (1286-1345) », Études roussillonnaises, 2000-2001, 18, p. 117-128.
  • Favier J., Le roi René, Paris, Fayard, 2008.
  • Ferente S., « Joanna II of Anjou-Durazzo, the Glorious Queen », Renaissance Studies in Honor of Joseph Connors, t. 2, Cambridge-Firenze, 2013, p. 24-30.
  • Halecki O., Gromada Th. V., Jadwiga of Anjou and the rise of East Central Europe, Boulder, Colo., 1991 (East European monographs, 308 / Atlantic studies on society in change, 73).
  • Herde P., Karl I. von Anjou, Kohlhammer, Stuttgart et al., 1979.
  • Jehel G., Charles d'Anjou (1226-1285), comte d'Anjou et de Provence, roi de Sicile et de Jérusalem, un capétien en Méditerranée, Amiens, 2005.
  • Kelly S., The New Solomon. Robert of Naples (1309-1343) and Fourteenth-Century Kingship, Brill, Leiden-Boston, 2003 (The Medieval Mediterranean, vol. 48).
  • Kiesewetter A., « Das Itinerar König Karls II. von Anjou (1271-1309) », Archiv für Diplomatik, 43 (1997), p. 85-284.
  • Kiesewetter A., Die Anfänge der Regierung König Karls II. von Anjou (1278-1295). Das Königreich Neapel, die Grafschaft Provence und der Mittelmeeraum zu Ausgang des 13. Jahrhunderts, Husum, 1999.
  • Lecoy de La Marche A., Le roi René. Sa vie, son administration, ses travaux artistiques et littéraires, Paris, 1875, 2 vol.
  • Legaré A. -M., Jeanne de Laval politique, Bousmar E., Dumont J., Marchandisse A., Schnerb B. (dir), Femmes de pouvoir, femmes politiques durant les derniers siècles du Moyen Âge et au cours de la première Renaissance, Bruxelles, 2012, p. 551-570.
  • Léonard É.-G., Histoire de Jeanne Ire, reine de Naples, comtesse de Provence (1343-1382), 3, Le règne de Louis de Tarente, Monaco-Paris, 1936.
  • Léonard É.-G., La jeunesse de Jeanne Ire, reine de Naples et comtesse de Provence, Monaco-Paris, 1932.
  • Mango di Casalgerardo A., Federico III di Sicilia e Margherita di Durazzo, Palermo 1905.
  • Marrocco D., Carlo III di Angiò Durazzo, Capua 1967.
  • Matz J.-M., É. Verry (dir), René d’Anjou dans tous ses États (1409-1480), Paris, Éditions du Patrimoine, 2009.
  • Matz J.-M., « La reine Jeanne Ire de Naples, le pape Clément VII et l’adoption de Louis Ier d’Anjou », Schola salernitana. Annali, 19, 2014, p. 41-58.
  • Matz J.-M., « Princesse au pouvoir, femme de pouvoir ? L’action politique de Marie de Blois d’après le journal du chancelier Jean Le Fèvre (1383-1388) », Cevins M. -M. de, Kiss G., Matz J.-M. (dir), Les princesses angevines. Femmes, identité et patrimoine dynastiques, Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, à paraître.
  • Pór A., Nagy Lajos 1326-1382 [Louis le Grand, 1326-1382], Budapest, 1892 (Magyar történeti életrajzok). (1) et (2)
  • Pór A., « Idősb Erzsébet királyné uralkodása Lengyelországban (1370-1380) [Le règne d’Élisabeth Łokietek en Pologne, 1370-1380]», Erdélyi Múzeum, 18 (1901) p. 477-482.
  • Poull G., La maison ducale de Lorraine devenue la maison impériale et royale d'Autriche, de Hongrie et de Bohême, Nancy, Presses universitaires, 1991.
  • Pryds D., The King Embodies the Word. Robert d’Anjou and the Politics of Preaching, Leiden, 2000.
  • Reynaud M.-R, « Itinéraire de Louis d’Anjou-Provence pendant son règne personnel (octobre 1399-avril 1417) », Provence historique, 54, 2004, p. 73-110.
  • Reynaud M.-R, Le temps des princes : Louis II & Louis III d'Anjou-Provence, 1384-1434, Lyon, 2000.
  • Reynaud M.-R., « Deux princesses – et reines – de la deuxième Maison d'Anjou-Provence : Marie de Blois-Penthièvre et Yolande d'Aragon (ca 1360-ca 1442) », M. Faure (dir), Reines et princesses au Moyen Âge, Actes du cinquième colloque international de Montpellier, Université Paul-Valéry (24-27 novembre 1999), Montpellier, 2001, p. 277-290.
  • Rohr Z. E., Yolande of Aragon (1381-1442). Family and Power: The Reverse of the Tapestry, New York, 2016.
  • Saint Clair Baddeley W., Charles III of Naples and Urban VI, London 1894.
  • Saint-Clair Baddeley W., Queen Joanna I. of Naples, Sicily, and Jerusalem, countess of Provence, Forcalquier and Piedmont ; an essay on her times, Londres, 1893.
  • Saint-Clair Baddeley W., Robert the Wise and his Heirs, Londres, 1897.
  • Schipa M., Carlo Martello angioino, Napoli 1890.
  • Sternfeld R., Karl von Anjou als Graf der Provence (1245-1265), Berlin, 1888.
  • Valente A., « Margherita di Durazzo, vicaria di Carlo III e tutrice di re Ladislao », Archivio storico per le province napoletane, n. sér., 1 (1915), p. 265-312, 457-502 ; 2 (1916), p. 267-310 ; 4 (1918), p. 5-43, 169-214
  • Vardy S. B., Grossschmid G., Domonkos L. S. (dir), Louis the Great, King of Hungary and Poland, New York, 1986 (East European monographs, 194).

 


Általános monográfiák, az egyes államokra (vagy általában Észak-Itáliára) vonatkozó feldolgozások

  • Aurell M., Boyer J.-P., Coulet N., La Provence au Moyen Âge, Presses universitaires de Provence, Aix-en-Provence, 2005.
  • Barbero A., Il mito angioino nella cultura italiana e provenzale fra Duecento e Trecento, Turin, 1983.
  • Bertano L., Storia di Cuneo, Medioevo, Cuneo, 1898, 2 vol.
  • Bourrilly V.-L., Busquet R., La Provence au Moyen Âge. Histoire politique, l’Église, les institutions, Paris, 1924.
  • Cantarella G. M. et al., Svevi, Angioini, Aragonesi alle origini delle due Sicilie, Udine, 2009.
  • Casanova O., Il principato di Taranto e gli Angioini : Filippo I, 1280-1332, Taranto, 1908.
  • Comba R., Griseri G., Lombardi G. (dir), Storia di Mondovì e del Monregalese, II, L’età angioina (1260-1347), Cuneo-Mondovì, 2002.
  • Comba R. (dir), Gli Angiò nell’Italia nord-occidentale (1259-1382), Milan 2006.
  • Comba R., Grillo P., Rao R. (dir), Storia di Cuneo e delle sue valli, 3, Cuneo 1259-1347, fra monarchi e signori. In ricordo di Piero Camilla, Bollettino della società per gli studi storici, archeologici ed artistici della provincia di Cuneo, 148, 2013-1.
  • Csukovits E. (dir), L'Ungheria angioina, Rome, Viella, 2013.
  • Csukovits E., Az Anjouk birodalma 1301-1387 [L’empire des Angevins], Budapest, 2009.
  • Csukovits E., Az Anjouk Magyarországon, I, I. Károly és uralkodása (1301-1342) [Les Angevins en Hongrie I, Charles Ier et son règne], Budapest, 2012 (Magyar Történelmi Emlékek, Értekezések).
  • Davidsohn R., Geschichte von Florenz, vol. II, Guelfen und Ghibellinen, Berlin, 1908. (1) et (2) ; vol. III, Die letzten Kämpfe gegen die Reichsgewalt, Berlin, 1912.
  • Davies N., God's Playground. A History of Poland. I. The Origins to 1795, Oxford, 1981.
  • Engel P., Kristó Gy., Kubinyi A., Histoire de la Hongrie médiévale, 2, Des Angevins aux Habsbourgs, Rennes, 2008, p. 19-111.
  • Engel P., The Realm of St Stephen. A History of Medieval Hungary, 895-1526, London-New York, 2001, p. 124-197.
  • Galasso G., Il Regno di Napoli. Il Mezzogiorno angioino e aragonese (1266-1494), Turin, 1998.
  • Hóman B., Gli Angioni di Napoli in Ungheria, 1290-1403, trad. L. Zambra, R. Mosca, Rome, 1938.
  • Jasienica P., Piast Poland, New York, 1985.
  • Jasienica P., Jagellonian Poland, Miami, 1978.
  • Jehel G., Les Angevins de Naples : une dynastie européenne (1246-1266-1442), Paris, 2014.
  • Knoll P. W., The Rise of the Polish Monarchy. Piast Poland in East Central Europe, 1320-70, Chicago-London, 1972.
  • Kristó Gy., Engel P. et Makk F. (éd.), Korai magyar történeti lexikon (9-14. század) [Dictionnaire de la Hongrie médiévale, 9-14e siècles], Budapest, 1994.
  • Léonard É.-G., Les Angevins de Naples, Paris, 1954.
  • Matz J.-M., Tonnerre N. -Y. (dir), Histoire de l’Anjou, t. 2 : Le temps des princes (fin IXe-XVe siècle), Paris, Picard, 2017.
  • Merkel C., La dominazione di Carlo I d’Angiò in Piemonte e in Lombardia e i suoi rapporti con le guerre contro re Manfredi e Corradino, Turin, 1891.
  • Merkel C., Cuneo e la signoria angioina, VII centenario della fondazione di Cuneo. Memorie storiche, Cuneo, 1898, p. 33-123.
  • Monti G. M., La dominazione angioina in Piemonte, Torino, 1930.
  • Rapatout A., « L’Albanie de Charles Ier d'Anjou. Une microhistoire pour un micro-royaume ? », Mémoire des princes angevins, 8, 2011, p. 35-46.
  • Storia del Mezzogiorno, 4, Il regno dagli Angioini ai Borboni, Rome, 1986 (rééd. 1994).
  • Tallone A., Tomaso I di Saluzzo (1244-1296). Monografia storica con appendice di documenti inediti, Pinerolo, 1916.
  • Tocco F. P., Il Regno di Sicilia tra Angioini e Aragonesi, Bologna, 2008.
  • Tramontana S., Il Mezzogiorno medievale : Normanni, Svevi, Angioini, Aragonesi nei secoli XI-XV, Rome, 2000.
  • Wojciechowski Z., Mieszko I and the rise of the Polish State, Toruń-London, 1936 (The Baltic Pocket Library).

 


Kiadatlan disszertációk

  • Stouff L., « Thèses, diplômes et mémoires soutenus devant les facultés de droit et des Lettres d’Aix au cours des années 1951, 1952, 1953, 1954 », Provence historique, 4, 1954, p. 93-96.
  • Stouff L., « Thèses et diplômes d’études supérieures soutenus devant les Facultés de droit et des Lettres d’Aix en 1955 et 1956 », Provence historique, 7, 1957, p. 229-231.
  • Aubenas R., « Thèses de doctorat et mémoires pour le DES concernant l’histoire de la Provence et du Comté de Nice soutenus devant les Facultés de Droit d’Aix et de Nice de 1957 à 1969 », Provence historique, 20, 1970, p. 308-313.

 

  • Ambroise J., Les écuries ducales de Lorraine sous René II (1473-1508), Mémoire de master, Université de Nancy, 2015 (dactylographié).
  • Arnaud Ph., Pouvoirs, économie et société du bailliage de Castellane à partir de l’enquête de 1278, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2000 (dactylographié).
  • Attard J.-P., Delphine de Puimichel. Une aristocrate provençale sainte en son siècle, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2003 (dactylographié).
  • Attard J.-P., Sainte Marie Madeleine, le prince angevin et les frères prêcheurs. Autour de la découverte de 1279 à Saint-Maximin, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 2, 2007 (dactylographié).
  • Aubert D., La cour de René II, duc de Lorraine 1473-1508, Mémoire de maîtrise, Université de Nancy, 1981 (dactylographié).
  • Auzas É., Charles d’Anjou selon les Grandes chroniques de France, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 1, 2006 (dactylographié).
  • Barbu M., Les considérations politiques dans la théologie du franciscain et universitaire François de Meyronnes, Université Aix-Marseille 1, mémoire de DEA, 2003 (dactylographié).
  • Beaucage B., Démographie, structures foncières et mouvement des rentes aux XIVe et XVe siècles: la commanderie de Saint-Pierre de Campublic. Thèse de 3e cycle, Aix-en-Provence, 1971, 225 p. (dactylographié).
  • Bednarski S., Crime, Justice and Social Regulation in Manosque, 1340-1403, Thèse de doctorat, Université du Québec à Montréal, 2002, 401 p. (dactylographié).
  • Bellanger A., Héraldique de l'Anjou médiéval aux XIIIe-XIVe siècles : présentation générale et inventaire, Doctorat d'histoire, Université Angers, 2004 (dactylographié).
  • Benet J., Jean d’Anjou, duc de Calabre et de Lorraine (1426-1470), thèse de l’École nationale des chartes, 1939 (dactylographié).
  • Berthier A., Aspects juridiques et sociaux de l’histoire de Marseille au XIVe siècle d’après les registres de la Cour du Palais et des Cours des Appellations, thèse de l’École nationale des chartes, 1970 (dactylographié).
  • Bidet L., La famille de Beauvau à la fin du Moyen Âge (v. 1380-v. 1510), mémoire de Maîtrise, Université d’Angers, 1994, résumé dans « La noblesse et les princes d’Anjou : la famille de Beauvau », Coulet N. et Matz J.-M. (dir), La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge. Actes du colloque international d’Angers-Saumur (1998), Rome, École française de Rome, 2000, p. 471-497.
  • Boulet M., La criminalité dans la baillie de Moustiers d'après les comptes de la première moitié du XIVe siècle, Mémoire de maîtrise, Québec, Université Laval, 1972 (dactylographié).
  • Bovet A., Philippe de Hochberg, maréchal de Bourgogne, gouverneur et grand sénéchal de Provence, thèse de l’École nationale des chartes, 1918 (dactylographié).
  • Boyer J.-P., Les dominicains et la monarchie angevine. Les sermons politiques de Jean Regina de Naples (vers 1309-vers 1348), Université d’Aix-Marseille I, 1997 (mémoire d’Habilitation à diriger des recherches).
  • Carraz D., Une commanderie templière et sa chapelle à Avignon, mémoire de Maîtrise, Université d'Aix-Marseille I, 1994, 2 vol. 1 vol. texte 156 p., 1 vol. annexes 127 p. (dactylographié).
  • Chaigne-Legouy M., Femmes au « cœur d’homme » ou pouvoir au féminin ? Les duchesses de la seconde Maison d’Anjou (1360-1481), Doctorat d’Histoire médiévale, Université de Paris IV-Sorbonne, 2014 (dactylographié).
  • Charansonnet A., L’Université, l’Église et l’État dans les sermons d’Eudes de Châteauroux (1190 ? - 1273), thèse d’Histoire du Moyen Âge, université Lyon II, 2001 (dactylographié).
  • Chartier M., Le costume à la cour de René II, duc de Lorraine (1481-1508), Mémoire de maîtrise, Université de Nancy, 1974 (dactylographié).
  • Chaux J.-P., Symbolique des sceaux et monnaies des comtes de Provence de la première maison d’Anjou, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2004 (dactylographié).
  • Courtemanche A., Regard sur la femme médiévale : la délinquance féminine à Manosque au tournant du XIVe siècle, Mémoire de maîtrise, Université Laval, 1981 (dactylographié).
  • Courtemanche D., Ces hommes venus d'ailleurs. Les brigands à Avignon au XIVe siècle, Mémoire de maîtrise, Université de Montréal, 1987, 141 p. (dactylographié).
  • Cron É., La ville de Saumur du XVe au XVIIe siècle : urbanisme, architecture et société, doctorat d’histoire de l’art, université de Tours, 2005, 4 vol. (dactylographié).
  • Cunnac S., De grands barons dans le royaume de Sicile : les Sanseverino, comtes de Tricarico, princes de Bisignano (1309-1486), thèse de l’École nationale des chartes, 1996 (dactylographié).
  • Dauchelle E., Contribution à l’étude du personnel de l’hôtel ducal de René II (1473-1508) d’après les lettres patentes, Mémoire de maîtrise, Université de Nancy, 2002 (dactylographié).
  • Denizet J., Les États de Provence, depuis l’origine jusqu’à la réunion de la Provence à la France (1481), thèse de l’École nationale des chartes, 1920 (dactylographié).
  • Desjardins M., Les relations entre le royaume de France et le comté de Provence pendant la deuxième moitié du XIVe siècle (1355-1385). Étude politique et diplomatique, Mémoire de maîtrise, Université de Montréal, 1993, 121 + XLIV p. (dactylographié).
  • Djafri S., La société italienne dans le Décaméron de Boccace, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2004 (dactylographié).
  • Donckers S., L’idéal chevaleresque de René d’Anjou. Étude sur la mentalité d’un grand prince à la fin du Moyen Âge, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2000 (dactylographié).
  • Drendel J. V., Society and Economy in a Medieval Provencal Town : Trets, 1296-1347, Doctorat d’Histoire, Université de Toronto, 1991 (dactylographié).
  • Droguet A., Les finances municipales de Marseille dans la seconde moitié du XIVe siècle, thèse de l’École nationale des chartes, 1975 (dactylographié).
  • Drouin M., Criminalité et société à Tarascon dans la seconde moitié du XIVe siècle, Mémoire de maîtrise, Université du Québec à Montréal, 1996, 140 p. (dactylographié).
  • Duris A.-S., Les étudiants en droit de l’université d’Angers à la fin du Moyen Âge (v. 1360-v. 1494), Mémoire de DEA d’histoire, Université d’Angers, 2001 (dactylographié), résumé dans « Profil sociologique des étudiants en droit de l’université d’Angers en 1378 », Annales de Bretagne et des pays de l’Ouest, 112, 2005, p. 65-84.
  • Duval V., Droit et souveraineté dans le royaume de Sicile-Naples au début du XIVe siècle. André d’Isernia et la question des regalia, Aix-Marseille Université, mémoire de Master 2, 2012 (dactylographié).
  • Duval V., La prédication franciscaine en Provence : édition, traduction et commentaire de deux sermons sur Marie Madeleine du manuscrit Burgh. 138, mémoire de Master 1, Université d’Aix-Marseille I, 2011 (dactylographié).
  • Eboli G., Le gouvernement de la reine Marie d'après le journal de Jean Le Fèvre, Université d’Aix-Marseille, Mémoire de Master 1, Université d’Aix-Marseille I, 2005 (dactylographié).
  • Fiengo J., La législation provençale de Charles d’Anjou, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 1, 2007 (dactylographié).
  • Fiengo J., La législation de Charles Ier d’Anjou au travers de ses domaines, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 2, 2008 (dactylographié).
  • Frenette J., Formes et procédures des fermes de droits comtaux en Provence au XIVe siècle, Mémoire de maîtrise, Université du Québec à Montréal, 1998, 140 p. (dactylographié).
  • Gallo A., Les consulats dans le bailliage de Seyne au XIIIe siècle, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2000 (dactylographié).
  • Gallo A., La vie municipale à Sisteron (XIIIe-XIVe siècle), Université Aix-Marseille I, mémoire de DEA, 2001 (dactylographié).
  • Gallo A., Les consulats dans le baillage de Seyne au XIIIe siècle, mémoire de maîtrise, Université d’Aix-Marseille I, 2000 (dactylographié).
  • Goirand Y., L'art en Provence à l'époque du roi René, mémoire de DES, Faculté des Lettres d’Aix-en-Provence, 1956 (dactylographié).
  • Gosselin R., Justice, criminalité et société à Manosque au milieu du XIIIe siècle, Mémoire de maîtrise, Université Laval, 1984, 210 p. (dactylographié).
  • Guérin M., Les dames de la Morée franque (XIIIe-XVe siècle). Représentation, rôle et pouvoir des femmes de l’élite latine en Grèce médiévale, Doctorat d’Histoire, Université de Paris IV-Sorbonne, 2014, 2016 (dactylographié).
  • Guilhiermoz P., Étude sur les actes de notaires à Marseille à la fin du XIVe siècle et au commencement du XVe (1378-1407), d’après une collection de registres conservés à la Bibliothèque nationale, thèse de l’École nationale des chartes, 1882 (dactylographié).
  • Guipert G., Structures démographiques et socio-économiques du Val d’Entraunes au milieu du XIVe siècle. Étude du recours de feux de 1343 dans la baillie de Puget-Théniers, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2002 (dactylographié).
  • Guipert G., Un an de gestion administrative de la ville de Marseille par son conseil municipal au travers de l’édition intégrale d’un registre de ses délibérations (BB 16, 1328-1329), Université Aix-Marseille I, mémoire de DEA, 2004 (dactylographié).
  • Hébert, M., Les péages de Basse-Provence occidentale d'après une enquête de la Cour des comptes de Provence, 1366-1381, Mémoire de maîtrise, Aix-en-Provence, 1972, 122 p. [Déposé aux Archives départementales des Bouches-du-Rhône, 8 F 143] (dactylographié).
  • Humbert D., L’architecture militaire du XIe au XVIe siècle dans la viguerie de Grasse et le bailliage de Saint-Paul-de-Vence, thèse de l’École nationale des chartes, 1943 (dactylographié).
  • Jane B., Les baillis du duché de Lorraine sous René II 1473-1508), Mémoire de maîtrise, Université de Nancy, 2005 (dactylographié).
  • Jouvet L., L’évêque et la commune : Marseille, 1230-1257, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 1, 2006 (dactylographié).
  • Landais H., Étude sur la géographie, l'histoire et l'administration de l'Anjou au XIIIe siècle, thèse de l'École nationale des Chartes, 1946, 287 p. (dactylographié).
  • Larochelle L., Boni, probi et sufficientes" : pouvoir et notabilité à Aix-en-Provence entre 1400 et 1535, Doctorat d’Histoire, Université d’Aix-Marseille I, 2002 (dactylographié).
  • Lavoie R., Le pouvoir, l’administration et le peuple en Provence à la fin du XIIIe s. Essai d’histoire des mentalités d’après l’enquête administrative de Charles II (1289-1290), Thèse de 3e cycle, Faculté des Lettres d’Aix-en-Provence, 1969 (dactylographié).
  • Luccioni J., Les prémices de l’étude d’une ville au XVe siècle. Toulon d’après les cadastres de 1409 à 1442, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 2, 2006 (dactylographié).
  • Mascle G., La Vida de sant Honorat, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 1998 (dactylographié).
  • Mathieu de Vienne R., Études sur le règne de René II, duc de Lorraine et de Bar, thèse de l’École nationale des chartes, 1946 (dactylographié).
  • Micaelli J.-P., Actes notariés de Manosque du XIIIe siècle (1256), mémoire de DES, Faculté des Lettres d’Aix-en-Provence, 1958 (dactylographié).
  • Michaud C., Communautés d'habitants et pouvoir seigneurial au Moyen Âge. L'exemple de Manosque aux XIIIe et XIVe siècles, Mémoire de maîtrise, Université Laval, 1986, 150 p. (dactylographié).
  • Michot M., L'emblématique des familles aristocratiques de Provence à l'époque médiévale (XIIe-XVe siècles) à partir des sceaux, mémoire de maîtrise, Université d’Aix-Marseille I, 2001 (dactylographié).
  • Moreno J., Les officiers de la Chambre des comptes d’Angers (1397-1424). Étude prosopographique d’après le premier Journal de l’institution, Université d’Angers, Mémoire de Master 2, 2015 (dactylographié).
  • Paiement M., "Quia iterum citati" : le crédit, le recours à la justice et l'État à Draguignan (Provence) au XIVe siècle (1327-1378), Mémoire de maîtrise, Université du Québec à Montréal, 2003 (dactylographié).
  • Paradis B., Du corps souffrant du supplicié à la rationalité administrative de l'État : bourreaux et exécutions en Provence, 1309-1382, Mémoire de maîtrise, Université du Québec à Montréal, 1998, 148 p. (dactylographié).
  • Pernoud R., Essai sur le port de Marseille des origines à la fin du XIIIe siècle, thèse de l’École nationale des chartes, 1933 (dactylographié).
  • Philippon G., La Provence de 1245 à 1252, premières années de Charles d’Anjou, thèse de l’École nationale des chartes, 1879 (dactylographié).
  • Pizzo R., Les chartes de Charles II d’Anjou, comte de Provence, le cartulaire municipal de Saint-Maximin, 1295-1302, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 1, 2005 (dactylographié).
  • Poindron P., Les frontières des comtés de Provence et de Forcalquier du XIIe siècle à 1481, thèse de l’École nationale des chartes, 1935 (dactylographié).
  • Pollastri S., La noblesse napolitaine sous la dynastie angevine : l’aristocratie des comtes (1265-1435), Doctorat d’Histoire médiévale, Université de Lille III, 1994 (dactylographié).
  • Potter M., Le gouvernement d'un village en Provence : Tourves, 1379-1397, Tourves, Association d'histoire populaire tourvaine, 2000, 134 p. (dactylographié).
  • Quinlan P., Mutation de l'administration angevine. Analyse de deux registres d'enregistrement du sénéchal de Provence sous Charles II d'Anjou, Mémoire de maîtrise, Université du Québec à Montréal, 1998, 159 p. (dactylographié).
  • Ricci N., Représentations et fonctions de la chevalerie du XVe siècle au travers de l’œuvre littéraire et théorique du roi René, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 2, 2008 (dactylographié).
  • Rinsant J., La Vie de sainte Douceline fondatrice des béguines de Marseille : un exemple de spiritualité féminine au XIIIe siècle, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2000 (dactylographié).
  • Ripert-Monclar Fr. de, Essai sur la domination des empereurs d’Allemagne en Dauphiné et en Provence au Moyen Âge, thèse de l’École nationale des chartes, 1865 (dactylographié).
  • Riviere Ch., Les anoblissements et le pouvoir ducal en Lorraine, à la fin du Moyen Age, Mémoire de maîtrise, Université de Nancy, 1998 (dactylographié).
  • Romefort J. de, La gabelle du sel des Comtes de Provence des origines à 1343, thèse de l’École nationale des chartes, 1929 (dactylographié).
  • Roux Cl., Tarascon au XVe siècle. Espace et société au temps des derniers comtes angevins de Provence (1400-1481), Doctorat d’Histoire du Moyen Âge, Université d’Aix-Marseille 1, 2004 (dactylographié).
  • Roux E., L'aristocratie provençale au XIIIe siècle sous Raymond Bérenger V : 1226-1245, mémoire de maîtrise, Université d’Aix-Marseille I, 2003 (dactylographié).
  • Roux H., De la chancellerie du roi René en Anjou et en Provence, thèse de l’École nationale des chartes, 1890 (dactylographié).
  • Roy L., La justice comme outil politique en Provence au XIVe siècle. L'exemple de Boulbon, Mémoire de maîtrise, Université de Montréal, 1989, 117 p. (dactylographié).
  • Ruiz D., Un document franciscain provençal: le "formularium litterarum provincie Provincie" du Ms. 1200 de la Bibliothèque Municipale de Marseille (début du XVe siècle), mémoire de DEA, Université d’Aix-Marseille I, 1999 (dactylographié).
  • Ruiz D., L'Expositio super regulam fratrum minorum d'Hugues de Digne dans l'évolution historique et spirituelle de l'Ordre des frères mineurs (milieu XIII° siècle), mémoire de maîtrise, Université d’Aix-Marseille I, 1998 (dactylographié).
  • Salomone A., État de la société et de l’économie dans les Alpes du Sud en 1338, Université Aix-Marseille I, mémoire de Maîtrise, 2004 (dactylographié).
  • Salomone A., Les relations de l’ordre de Saint-Jean-de-Jérusalem avec l’aristocratie militaire dans le Grand Prieuré de Saint-Gilles aux XIIe et XIIIe siècles, Université Aix-Marseille I, mémoire de Master 2, 2005 (dactylographié).
  • Sampsonis F., Recherches sur la Morée à l’époque angevine, de la fin du XIIIe siècle au milieu du XIVe siècle, Doctorat d’Histoire, Université de Paris I Panthéon-Sorbonne, 2016 (dactylographié).
  • Schliebach Chr., Raymond de Turenne dans l'historiographie provençale (XVIe-XIXe siècle), mémoire de maîtrise, Université d’Aix-Marseille I, 1996 (dactylographié).
  • Sottiau A., Une princesse dans l'État angevin au XVe siècle, à travers l'étude des comptes d'hôtel de Yolande d'Aragon, Mémoire de maîtrise, Université du Québec à Montréal, 2004, 180 p. (dactylographié).
  • Szende L., Piast Erzsébet és udvara (1320-1380) [La cour d’Élisabeth Piast, 1320-1380] [Thèse docotorale. Manuscrit, 2007].
  • Tremblay G., Le réseau de communication de l'administration provençale au XIVe siècle, Mémoire de maîtrise, Université du Québec à Montréal, 2005 (dactylographié).
  • Vachon C., Les violences verbales à Manosque au tournant du XIVe siècle, Mémoire de maîtrise, Université Laval, 1989 (dactylographié).
  • Venturini A., Évolution des structures administratives, économiques et sociales de la viguerie de Nice à travers les enquêtes générales de Charles Ier d’Anjou (1252), Charles II (1298) et Léopard de Fulginet (1333), thèse de l’École nationale des chartes, 1980 (dactylographié).
  • Veydarier R., L'administration angevine et les fraudeurs aux péages dans la Provence de la première moitié du XIVe siècle: modalités et enjeux de la répression, Mémoire de maîtrise, Université de Montréal, 1987, 176 p. (dactylographié).
  • Veydarier R., Raymond de Turenne, la seconde maison d'Anjou et la Provence : étude d'une rébellion nobiliaire à la fin du XIVe siècle (1386-1400), 3 vol., Thèse de doctorat, Université de Montréal, 1994, 436 + CLXI p. (dactylographié).
  • Visage J., La Cronaca di Partenope de Bartolomeo Caracciolo. Chronique en langue vernaculaire d’un chevalier napolitain sous la première dynastie angevine (1266-1350). Traduction et étude, Université d’Aix-Marseille, mémoire de Master 1, 2014 (dactylographié).
  • Ziggiotto G., Barral de Baux : un nobile tra Provenza e Italia (1217-1268), Corso di Laurea Magistrale in Scienze storiche, Università degli Studi di Milano, 2019 (dactylographié).

 


Történetírás és episztemológia; összehasonlító történettudomány (az Anjou-birodalmon kívüli területek)

  • Aurell, Le médiéviste et la monographie familiale : sources, méthodes et problématiques, Turnhout, Brepols, 2004.
  • Castelnuovo G., « Centre et périphérie, le recrutement social et géographique des châtelains en terre savoyarde, moitié XIVe-moitié XVe s. » Savoie et région alpine, Paris. CTHS, 1994. p. 97-108.
  • Castelnuovo G., « Quels offices, quels officiers ? L'administration en Savoie au milieu du XVe s. », Études savoisiennes. 2, 1993, p. 3-43
  • Castelnuovo G., Mattéoni O., " De part et d'autre des Alpes". Les châtelains des princes à la fin du Moyen Âge, Paris, Publications de la Sorbonne, 2006.
  • Castelnuovo G., Ufficiali e gentiluomini. La società politica sabauda nel tardo medioevo. Milan, Franco Angeli, (Coll. del Dipartimento di Storia dell'Università di Torino), 1994.
  • Cockshaw P., Le personnel de la chancellerie de Bourgogne-Flandre sous les ducs de Bourgogne de la maison de Valois, 1384-1477, Kortrijk-Heule, 1982 (Anciens pays et assemblées d’États, 79).
  • Corrao P., « Per una banca dati prosopografica dei ceti dirigenti siciliani fra ’300 e ’400 », Bollettino GISEM, I, 1989, p. 87-89.
  • Corrao P., Governare un Regno : potere, società e istituzioni in Sicilia fra Trecento e Quattrocento, Naples, 1991.
  • Curry A., Matthew E. (éd.), Concepts and Patterns of Service in the Latter Middle Ages, Woodbrige, 2000.
  • Daly K., « Private Vice, Public Service? Civil Service and Chose publique in Fifteenth-Century France », Concepts and Patterns of Service in the Latter Middle Ages, A. Curry et E. Matthew (éds.), Woodbrige, The Boydell Press, 2000, p. 99-118.
  • Dauphant L., Le Royaume des quatre rivières. L'espace polique français (1380-1515), Seyssel, Champ Vallon, 2012.
  • Dutour Th., Une société de l'honneur. Les notables et leur monde à Dijon à la fon du Moyen Âge. Paris, 1998.
  • Epstein S. R., Potere e mercati in Sicilia : secoli XIII. -XV., Potere e mercati in Sicilia, Turin, 1996.
  • Gaussin P.-R., « Les conseillers de Charles VII (1418-1461). Essai de politologie historique », Francia, 10, 1982, p. 67-130.
  • Gaussin P.-R., « Les conseillers de Louis XI (1461-1483) », Chevalier B. et Contamine Ph. (éd.), La France à la fin du XVe siècle. Renouveau et apogée. Actes du colloque de Tours (1982), Paris, 1985, p. 106-134.
  • Gazzaniga J.-L., « Les clercs au service de l’État dans la France du XVe siècle », Krynen J. et Rigaudière A. (éd.), Droits savants et pratiques françaises du pouvoir (XIe-XVe), Bordeaux, 1992, p. 253-278.
  • Genet J.-Ph. (dir), L’État moderne et les élites, XIIIe-XVIIIe s. : Apports et limites de la méthode prosopographique : actes du colloque international CNRS-Paris I, 16-19 octobre 1991, Paris, Publications de la Sorbonne, 1996.
  • Gonzalez E., Un prince en son Hôtel. Les serviteurs des ducs d’Orléans au XVe s., Paris, 2004.
  • Jamme A., Poncet O. (dir), Offices, écrit et papauté (XIIIe-XVIIe s.), Paris, 2007.
  • Kerhervé J., « Les registres des lettres scellées à la chancellerie sous le règne de François II de Bretagne (1458-1488) », Écrit et pouvoir dans les chancelleries médiévales : espace français, espace anglais. Actes du colloque de Montréal (1995), Louvain-la-Neuve, 1997, p. 153-204.
  • Kettering S., « Friendship and Clientage in Early Modern France », French History, 6-2, 1992 (a), p. 139-158.
  • La società mediterranea all'epoca del Vespro, 11o Congresso di Storia della Corona d'Aragona, Palermo, Trapani, Erice, 23-30 aprile 1982, Palerme, 1983-1984 (4 vol.).
  • Lander J. R., « Family, Friends and Politics in Fifteenth-Century England » Kings and Nobles in the later Middle Ages, a Tribute to Charles Ross, R. A. Griffiths et J. Sherbone (éd.), Gloucester, Palgrave Macmillan, 1986, p. 27-40.
  • Les Élites urbaines au Moyen Âge, XXVIIe Congrès de la SHMESP (Rome, mai 1996), Paris, 1997.
  • Les serviteurs de l'État au Moyen Âge, XXIXe congrès de la SHMES (Pau, mai 1998), Paris, 1999.
  • Liens personnels, réseaux, solidarités en France et dans les îles Britanniques (XIe-XXe s.), Actes de la table ronde organisée par GDR 2136 et l'Université de Glasgow (10-11 mai 2002), Paris, 2006.
  • Maire Vigueur J.-Cl. (dir), I podestà dell’Italia comunale. Parte I. Reclutamento e circolazione degli ufficiali forestieri (fine XIII sec.-metà XIV sec.), Rome, 2000.
  • Marchandise A. et Kupper J.-L (dir), À l'ombre du pouvoir. Les entourages princiers au Moyen Âge, Genève, 2003.
  • Mattéoni O. «Une base de données informatisées pour l'étude prosopographique du personnel politique de la principauté bourbonnaise à la fin du Moyen Âge : présentation et exploitation», Medieval Prosopography, 19, 1998, p. 99-109.
  • Mattéoni O., Servir le prince. Les officiers des ducs de Bourgogne à la fin du Moyen Âge (1356-1523). Paris, 1998.
  • Mattéoni O., « L’apport de la prosopographie à la connaissance des carrières des officiers de la chambre des comptes de Moulins (vers 1450-vers 1530) L’État moderne et les élites. XIIIe-XVIIIe s. Apports et limites de la méthode prosopographique. Actes du colloque international, Genet J.-Ph., Günther L. (dir), Paris, 1996, p. 123-138.
  • Mattéoni O., « Vérifier, corriger, juger. Les Chambres des comptes et le contrôle des officiers en France à la fin du Moyen Âge », Revue Historique, 641, 2007, p. 31-69.
  • Mattéoni O., « Écriture et pouvoir princier : la chancellerie du duc Louis II de Bourbon (1356-1410) », Castelnuovo G., Mattéoni O. (dir), " De part et d'autre des Alpes". II. Chancelleries et chanceliers des princes à la fin du Moyen Âge, Chambéry, 2011, p. 131-171.
  • Morsel J., L'aristocratie médiévale, Paris, A. Colin, 2004.
  • Péquignot S., Au nom du roi. Pratique diplomatique et pouvoir durant le règne de Jacques II d’Aragon (1291-1327), Madrid, 2009.
  • Richard J., « La Chancellerie des ducs de Bourgogne de la fin du XIIe au début du XVe siècle », Landesherrliche Kanzleien im Spätmittelalter. Referate zum VI. Internationalen Kongress für Diplomatik (München, 1983), Munich, 1984 (Münchenel Beiträge zur Mediävistik und Renaissance-Forschung, 35), p. 379-413.
  • Rigaudière A. « Destitution d’offices et reconstitution de carrières au milieu du XIVe s., Nonagesimo anno » Mélanges offerts à Jean Gaudemet, Paris, PUF, 1999, p. 837-873.
  • Silvestri A., « La Real cancelleria siciliana nel tardo medioevo e l’inquisitio di Giovan Luca Barberi (secoli XIV-XVI) », Reti Medievali. Rivista, 17-2 (2016).
  • Zorzi A., « I rettori di Firenze. Reclutamento, flussi, scambi (1193-1313) », I podestà dell’Italia comunale. Parte I. Reclutamento e circolazione degli ufficiali forestieri (fine XIII sec.-metà XIV sec.), Rome, 2000, p. 453-594.

Contenu espace

Contenu espace

Provence bemutatása

             Provence és Forcalquier Grófságok

 

Château de Tarascon
A tarasconi vár. Fotó: Thierry Pécout.

Provence és Forcalquier Grófságai a Birodalomhoz tartoztak. A Provence megnevezés csupán a XII. századtól kezdett határozott politikai entitásra utalni: a terminus kezdetben az 1113-ban a barcelonai grófi házhoz került grófságot jelölte. 1125 és 1190 között a régió helyzetét a Rhône alsó folyása mentén birtokokkal rendelkező toulouse-i gróffal és az ugyanabban az időben a Durance folyó jobb partján a hatalmát kiépítő forcalquier-i gróffal kötött megállapodások sora szabályozta. A térség kapcsolata 1162-ben formálizálódott a Birodalommal: a Burgundiai vagy Arles-i Királyságnak alárendelt provence-i grófok hűbéri esküt tettek a császárnak. A XIII. századtól kezdve a kortársak is jól érzékelik a Provence-i Grófság földrajzi határait: „Provence határa a Rhône-tól és Tarascontól La Turbie-ig terjed hosszában, széltében pedig a Durance-tól a tengerig” – jelzi egy választottbírói ítélet 1230-ból. A Barcelonai-házból származó utolsó provence-i gróf, V. Berengár (1216–1245) elsőként viselte az anyai örökség útján megszerzett forcalquier-i grófi címet. A két grófság: Provence és Forcalquier innentől kezdve egyetlen kézben egyesült, és – eltekintve attól a közjátékról, amely 1248 és 1256 között az özvegy Savoyai Beatrix grófnénak juttatta Forcalquier kormányzatát – együttesen háramlott a Barcelonai-házat 1246-ban felváltó Anjou-házra: a dinasztiából elsőként is Károly, IX. Lajos francia király öccse birtokolta a területeket. Az első Anjou-ház – Anjou Károllyal (1246–1285), II. Károllyal (1285–1309), Róberttel (1309–1343) és Johannával (1343–1382) – 1382-ig uralkodott, s a grófi cím mellé királyi koronát is szerzett, amikor a pápa Anjou Károlyt beiktatta a Szicíliai Királyságba (dél-itáliai uralkodását 1265-től számítjuk). A dinasztia utóbb átadta helyét az Anjouk második, a Valois-któl származó generációjának: Anjou Lajosnak (1382–1384) és örököseinek, II. Lajosnak (1384–1417), III. Lajosnak (1417–1434), Renének (1434–1480), valamint III. Károlynak (1480–1481). Utóbbi regnálását követően a két provence-i grófság a francia koronához került.

Jean-Luc Bonnaud, Thierry Pécout

Provence térképe

Térképek:

  • A királyi birtokok 1330-ban
  • Provence igazgatási egységei 1400 körül
  • Provence új területei (1388)

A térképek a következő munka alapján készültek: É. Baratier, G. Duby, E. Hildesheim (szerk.): Atlas Historique: Provence, Comtat Venaissin, Principauté d'Orange, Comté de Nice. Paris, 1969.


I domini reale 1330

Le circoscrizioni amministrative della Provenza verso il 1400

Nuove terre di Provenza 1388

Provence bibliográfiája

Egyes művek és a honlapról elérhető Provence historique c. folyóirat digitalizálása, ill. online kiadása a Maison méditerranéenne des sciences de l’Homme médiatárával (Cité numérique de la Méditerranée, Service ressources numériques, MMSH-USR 3125) való együttműködésnek köszönhetően valósult meg.
 
Az 1970 előtt a témában megjelent munkák részletes bibliográfiáját közli:
 

Contenu espace

Contenu espace

Anjou és Maine bemutatása

                    Anjou és Maine

 

Anjou és Maine tartományai a Francia Királyság nyugati vidékén, az egykori Bretagne-i Őrgrófság területén helyezkedtek el. Anjou a IX–X. század fordulóján fokozatosan tett szert önállóságra: ekkor vette fel a grófi címet Vörös Fulkó. A terület grófjaitól származott a Plantagenet-házként ismert dinasztia, amely – Normandia és Aquitánia mellett – Maine-t is ellenőrizte, 1154-től pedig Angliában uralkodott. A francia királyok és a Plantagenetek közötti konfrontációk a 12. század végén – a 13. század elején különösen hevessé váltak. Fülöp Ágost francia király 1202-ben Földnélküli Jánost – egyéb szárazföldi birtokai között – Anjou és Maine Grófságoktól is megfosztotta, s a területeket visszacsatolta a francia koronához. Az 1214. július 2-án Angers közelében, La Roche-aux-Moines-nél vívott döntő ütközetig kell azonban várnunk, hogy a tartományok végleg a francia király kezére kerüljenek.

Az angers-i vár. Fotó: Bruno Rousseau
(Conservation départementale du patrimoine de Maine-et-Loire).

Anjou-t és Maine-t ezt követően többször adták az uralkodók apanázsbirtokul. VIII. Lajos francia király (†) végrendeletében fiának, Jánosnak juttatta volna a tartományokat, ám utóbbi korán távozott az élők sorából. Apjával ellentétben IX. Lajos (1226–1270) a két grófságot már életében átruházta egy családtagjára: igazgatásukat 1246 májusában öccsére, Károlyra (1232–1285) bízta. Néhány hónappal korábban ugyanez a Károly V. Rajmund Berengár lányával, Beatrixszal – aki örökösnője volt a Birodalom területén fekvő tartományoknak – kötött házasságot, s ezzel Provence és Forcalquier grófja lett. Húsz évvel később az Egyház kérésére Itália felé fordult, és meghódította a Szicíliai Királyságot. Fia, II. Károly (1285–1309) uralkodása idején azonban Anjou és Maine Grófságok kikerültek a dinasztia birtokainak sorából. 1290-ben a szicíliai király a két területet hozományul adta leányának, a IV. (Szép) Fülöp öccsével, Valois Károllyal házasságra lépő Margitnak.

Fiuk, Valois Fülöp 1328-ban elfoglalta a francia trónt, egyesítve a koronatartományokkal Anjou-t és Maine-t. II. (Jó) János (1350–1364) 1356-ban azonban ismét leválasztotta a területeket a koronáról, hogy azokat – mielőtt Anjou-t 1360-ban a hercegség rangjára emelte volna – második fiának, Lajosnak juttassa apanázsbirtokul. Miután 1380-ban Nápolyi Johanna örökbe fogadta, I. Lajos Provence és Forcalquier Grófságokat, valamint a Szicíliai Királyságot is megörökölte, ezekben azonban – elődeihez hasonlóan – hiába próbálja lábát megvetni. Ő lett a második Anjou-ház megalapítója. A dinasztia az 1480 júliusában fiúörökös nélkül az élők sorából távozott Anjou Renével kihalt, s ezzel az Anjou-örökség véglegesen visszakerült a királyi birtoktestbe. A XV. században némileg eltérően alakult Maine sorsa. A grófság 1437-ben Anjou René öccse, Károly birtokába jutott, aki azt 1472-ben bekövetkezett haláláig igazgatta. Őt fia, Maine-i Károly követte, aki 1481-ben utód nélkül hunyt el – Maine és a rá Renétől háramló Provence örökösévé téve ily módon unokaöccsét, XI. Lajost.

Hangsúlyoznunk kell azokat a szoros kapcsolatokat, amelyek Anjou-t és Maine-t a két Anjou-ház uralma idején a koronához fűzték. Ezek az összekötettések hatással voltak egyfelől az intézményi szervezettel – a tartományi szerveket a francia monarchia államszerveiről mintázták – kapcsolatos döntésekre, másfelől meghatározták a hercegi állam szolgálatában álló személyzet utánpótlását: a tisztségviselők gyakorta olyan személyek voltak, akik egyidejűleg a francia királyok szolgálatában álltak.

 

Isabelle Mathieu

 

Anjou és Maine térképe

Anjou és Maine térképe

Anjou és Maine bibliográfiája

Anjou Grófság, majd Hercegség; Maine Grófság

  • Anjou, Medieval Art, Architecture and Archaeology, The British Archaeological Association, Conference transaction XXVI, 258 p.
  • Beautemps-Beaupré Ch.-J., « Les juges ordinaires de l’Anjou et du Maine, 1371-1508 », Mémoire de la Société nationale, d’agriculture, sciences et arts d’Angers, 3e série, t. 27, 1885, p. 276-323.
  • Beautemps-Beaupré Ch.-J., Coutumes et institutions de l’Anjou et du Maine antérieures au XVIe siècle. I. Coutumes et styles, 4 vol., Paris, 1877-1883 ; II. Recherches sur les juridictions de l’Anjou et du Maine pendant la période féodale, 4 vol., Paris, 1890-1897.
  • Beautemps-Beaupré Ch.-J., Notice sur les baillis d’Anjou et du Maine à la fin du XIIIe siècle et sur leurs conflits avec l’évêque d’Angers, Orléans, 1885 (24 p.).
  • Bellanger A., Héraldique de l'Anjou médiéval aux XIIIe-XIVe siècles : présentation générale et inventaire, Angers, 2004 (Thèse de doctorat d'histoire, université d'Angers).
  • Bidet L., La famille de Beauvau à la fin du Moyen Âge (v. 1380-v. 1510), mémoire de Maîtrise, Université d’Angers, 1994, résumé dans « La noblesse et les princes d’Anjou : la famille de Beauvau », Coulet N. et Matz J.-M. (dir.), La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge. Actes du colloque international d’Angers-Saumur (1998), Rome, École française de Rome, 2000, p. 471-497.
  • Blomme Y., Anjou gothique, Picard, Paris, 1998, 360 p.
  • Bourderious M., « Le testament de Jean Bernard, chancelier d’Anjou, archevêque de Tours », Bulletin de la Société archéologique de Touraine, 31, 1951, p. 233-256.
  • Bouton A., Le Maine. Histoire économique et sociale, t. 1 : Des origines au XIVe siècle ; t. 2 : XIVe, XVe, XVIe siècles, Le Mans, 1962, 2 vol.
  • Carré de Busserolle J., Dictionnaire géographique, historique et biographique d’Indre-et-Loire et de l’ancienne province de Touraine, Tours, 1878-1894, 3 vol.
  • Carre G., « Résidences en pierre de la petite et moyenne aristocratie en Anjou-Touraine (XIIe-XIVe siècle) », Vivre dans le donjon au Moyen Âge, Actes du colloque de Vendôme, 12 et 13 mai 2001, Éditions du Cherche-Lune, Vendôme, p. 109-133.
  • Carré G., Litoux E., « La salle dans les manoirs angevins du XIIe à la fin du XVe siècle : permanences et changements », Meirion Jones (dir.), La Demeure Seigneuriale du Monde Plantagenêt, XIe-XVIe siècles : Salles, Chambres et Tours, Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2013, p. 327-343.
  • Cauneau J.-M., Philippe D., « Avatars d'une effigie princière. Les portraits de Louis Ier d'Anjou (XIVe-XIXe siècles) », Archives d'Anjou, 9 (2005), p. 5-25.
  • Chaigne-Legouy M, « Comptes féminins, contes du quotidien ? Les activités des duchesses de la seconde Maison d’Anjou à la lumière de leurs finances », Les activités quotidiennes. Questes, bulletin des jeunes chercheurs médiévistes, C. Le Cornec, I. Fabry (dir.), 15, 2008, p. 64-81.
  • Chaigne-Legouy M., Femmes au « cœur d’homme » ou pouvoir au féminin ? Les duchesses de la seconde Maison d’Anjou (1360-1481), Doctorat d’Histoire, Université de Paris IV-Sorbonne, 2014 (dactylographié).
  • Chaigne-Legouy M., « La seconde Maison d’Anjou et le culte aux saintes Maries et Marthe : essai d’interprétation culturelle et politique des pratiques dévotionnelles princières », Sénéfiance, 59, 2013, Les arts et les lettres en Provence au temps du roi René, C. Connochie-Bourgne, V. Gontero-Lauze (dir.), p. 107-122.
  • Chaigne-Legouy M., « Pays de par deçà, pays de par delà. Les relations entre Angevins et Napolitains sous le regard de Jean le Fèvre, chancelier de la seconde Maison d’Anjou (1380-1388) », Construction et circulation des idées et des pratiques politiques. France-Italie (XIIIe-XVIe siècles), I. Taddei et A. Lemonde (dir.), Rome (Collection de l’EFR, 478), 2013, p. 148-186.
  • Chaigne-Legouy M., « Reine ordinaire, reine extraordinaire. La place de Jeanne de Laval et d’Isabelle de Lorraine dans le gouvernement de René d’Anjou », René d’Anjou (1409-1480). Pouvoirs et gouvernement, J.-M. Matz, N.-Y. Tonnerre (dir.), Rennes, Presses universitaires de Rennes, 2011, p. 77-101.
  • Comte F., « L’enceinte d’Angers (XIIIe siècle) et son impact sur l’espace urbain », A. M. Santoro, P. Peduto (dir.), Archeologia dei castelli angioini (XIII-XV sec.), Medioevo Scavato, Actes du colloque tenu à Salerne (Italie) les 10, 11 et 12 novembre 2008, Salerne, 2011, p. 77-89.
  • Comte F., « L’enceinte gallo-romaine d’Angers devenue clôture canoniale : transformations, adaptations et déclassement d’une fortification (XIIIe-XVIe siècles) », In Situ, 16, 2011 ; DOI : 10. 4000/insitu.169
  • Comte F., « Le château et la ville : Angers (XIIIe-XVIe s.) », Revue archéologique du Centre de la France, 48, 2009,
  • Comte F., « Les lieux du pouvoir ducal à Angers au XVe siècle », Matz J.-M ., Tonnerre N.-Y. (dir.), René d’Anjou (1409-1480). Pouvoirs et gouvernement, Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2011, p. 163-194.
  • Comte F., Dennys V., Heulot L., La ménagerie du roi René, Angers, Centre des Monuments nationaux, 2000, 25 p.
  • Congrès Archéologique de France. CXXIIe session : Anjou, Société Française d’Archéologie, Paris, 1964; 691 p.
  • Coville A., La vie intellectuelle dans les domaines d’Anjou-Provence de 1380 à 1435, Paris, 1941.
  • Cron É., La ville de Saumur du XVe au XVIIe siècle : urbanisme, architecture et société, doctorat d’histoire de l’art, université de Tours, 2005, 4 vol. (dactylographié).
  • Denéchère Y., Matz J.-M. (dir.), Histoire de l’université d’Angers, du Moyen Âge à nos jours, Rennes, 2012.
  • Duboscq G., « Charles d’Anjou et la possession du comté du Maine (1434-1473) », La Province du Maine, t. 15, 2e série, 1935, p. 8-16.
  • Dugal L.-Ph., « La création de l’université d’Angers et le pouvoir royal (fin XIVe-début XVe siècle) », Memini. Travaux et documents : Société des études médiévales du Québec, 5, 2001, p. 79-99.
  • Durandière R., « L'enceinte urbaine de Montreuil-Bellay à la fin du Moyen Âge : premières hypothèses », Archives d'Anjou, 9, 2005, p. 26-60.
  • Duris A.-S., Les étudiants en droit de l’université d’Angers à la fin du Moyen Âge (v. 1360-v. 1494), Mémoire de DEA d’histoire, Université d’Angers, 2001 (dactylographié), résumé dans « Profil sociologique des étudiants en droit de l’université d’Angers en 1378 », Annales de Bretagne et des pays de l’Ouest, 112, 2005, p. 65-84.
  • Espinay G. d’, « La sénéchaussée d’Anjou », Mémoires de la Société nationale d’agriculture, sciences et arts d’Angers, 4e série, t. 6, 1892, p. 33-118.
  • Espinay G. d’, « Institutions judiciaires de l’Anjou et du Maine. Compte rendu de l’œuvre de Ch.-J. Beautemps-Baupré », Mémoires de la Société nationale d’agriculture, sciences et arts d’Angers, 4e série, t. 11, 1897, p. 1-86.
  • Espinay G. d’, Les Cartulaires angevins. Étude sur le droit de l’Anjou au Moyen Âge, Angers, 1864.
  • Farcy L. de, Monographie de la cathédrale d’Angers, Angers, 1910-1926.
  • Galffy L., Angers au XIIIe siècle. Développement urbain, structures économiques et sociales, Maulévrier, 2013, 356 p.
  • Gaugain L., « Trèves (Maine-et-Loire), une tour résidentielle du XVe siècle », Salamagne A. (dir.), Le palais et son décor au temps de Jean de Berry, Tours, Presses universitaires François-Rabelais de Tours, 2010, p. 155-167.
  • Gautier M.-É., Avril F., Splendeur de l'enluminure, le roi René et les livres, catalogue de l'exposition présentée au château d'Angers, 3 octobre 2009-3 janvier 2010, Arles, Actes Sud, 2009, 415 p.
  • Godard-Faultrier V., « Le château d'Angers au temps du roi René. Les manoirs de ce prince à Chanzé, La Ménitré et Reculée, d'après quatre inventaires inédits, provenant des Archives de l'Empire », Mémoires de la Société impériale d'agriculture, sciences et arts d'Angers, nouvelle période, t. 9, 1866, p. 1-109.
  • Gontard de Launay L., Les avocats d’Angers, 1250-1789, Angers, 1888.
  • Gontard de Launay L., Recherches généalogiques et historiques sur les familles des maires d’Angers, Angers, 1893-1899, 5 vol.
  • Guéry A., « L’Anjou à travers les âges », Siraudeau, Angers, 1947, 350 p.
  • Hunot J.-Y., Litoux E., Prigent D., « Un chantier de construction du XVe siècle : le château de Montsoreau (Maine-et-Loire). La progression des travaux à partir de l'étude des maçonneries », F. Blary, J.-P. Gély, J. Lorenz (dir.), Pierres du patrimoine européen. Économie de la pierre de l'Antiquité à la fin des temps modernes, Actes du colloque international tenu du 18 au 21 octobre 2005 à Château-Thierry, éditions du CTHS, Paris, 2008, p. 195-206.
  • Juhel É., Le Culte des saints à la Baumette à la fin du Moyen Âge. Angers : Société des Études Angevines, 2011, 215 p.
  • Landais H., « La construction d’une grande demeure à la fin du Moyen Âge. Le château de Saumur résidence des ducs d’Anjou au XIVe et XVe siècle. Essai de mise au point », La noblesse dans les territoires angevins, Actes du colloque international organisé par l’Université d’Angers, Angers-Saumur, 3-6 juin 1998, Collection de l’École française de Rome, 275, p. 189-203.
  • Landais H., Étude sur la géographie, l'histoire et l'administration de l'Anjou au XIIIe siècle, thèse de l'École nationale des chartes, 1946, 287 p. (dactylographié).
  • Le Mené M., « La Chambre des comptes d’Anjou et les libéralités princières », Contamine Ph. et Mattéoni O. (éd.), La France des principautés. Les Chambres des comptes aux XIVe et XVe siècles, Paris, 1996, p. 43-54.
  • Le Mené M., Les campagnes angevines à la fin du Moyen Âge (vers 1350-1530) : étude économique, Nantes, Cid éd., 1982, 534 p.
  • Le Mené M., Villes et campagnes de l’Ouest au Moyen Âge, Nantes, Ouest-Éditions, 2001, 329 p.
  • Leduc-Gueye Ch., Rousseau B., D'intimité, d'éternité. La peinture monumentale en Anjou au temps du roi René, s. l., Éditions Lieux Dits, 192 p.
  • Lens L. de, L’université d’Angers du XVe siècle à la Révolution française, t. 1 : La faculté des droits, Angers, 1880 (recueil d’articles).
  • Letellier D., Biguet O., « Angers. Une charpente du XIIIe siècle, ornée d’un décor peint héraldique, l’aile de paléontologie du Museum, place Louis Imbach », Bulletin monumental, 2009, t. 167-IV, p. 363-368.
  • Letellier D., Biguet O., « Le logis Barrault à Angers, résidence d’un riche financier sous Charles VIII », Archives d’Anjou 8, spécial Musée, 2004, p. 231-267.
  • Limousin É., « Charles d'Anjou (1226-1285) vu par les historiens byzantins : encore le mauvais rôle ! », Archives d'Anjou, 11 (2007), p. 35-47.
  • Litoux E., « La portée politique de la reconstruction du château de Saumur à la fin du XIVe siècle », A. M. Santoro, P. Peduto (dir.), Archeologia dei castelli angioini (XIII-XV sec.), Medioevo Scavato, actes du colloque tenu à Salerne (Italie) les 10, 11 et 12 novembre 2008, 2011, p. 61-69.
  • Litoux E., « La structuration des programmes résidentiels dans les châteaux et les manoirs angevins du roi René entre 1434 et 1480 ; nouvelles données, nouvelles hypothèses », Meirion Jones (dir.), La Demeure Seigneuriale du Monde Plantagenêt, XIe-XVIe siècles : Salles, Chambres et Tours, Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2013, p. 315-326.
  • Litoux E., « Le château de Saumur et son portrait dans les Très Riches Heures du duc de Berry », Le château et l'art, à la croisée des sources, t. 1, Mehun-sur-Yèvre, éd. Groupe Historique et Archéologique de la région de Mehun-sur-Yèvre, 2011, p. 53-83.
  • Litoux E., Cron É. (dir.), Le château et la citadelle de Saumur, architectures du pouvoir, supplément au Bullletin Monumental, Paris, Société Française d'Archéologie, 2010, 227 p.
  • Litoux E., Cussonneau C. et al., Entre ville et campagne. Demeures du roi René en Anjou, Images du patrimoine, Nantes. Éditions 303, art, recherches, créations, juin 2009, 72 p.
  • Litoux E., Prigent D., Hunot J.-Y., « Le château de Montsoreau », Congrès Archéologique de la France-Touraine, Société française d'archéologie, Paris, 1997 (2003), p. 255-280.
  • Mallet J., « Les châteaux d'Angers et de Saumur sous Louis Ier d'Anjou », Salamagne A. (dir.), Le palais et son décor au temps de Jean de Berry, Tours, Presses universitaires François-Rabelais de Tours, 2010, p. 139-153.
  • Mallet J., Angers, le château, Nantes, Inventaire général des monuments et richesses artistiques de la France, coll. « Images du patrimoine », 1991, 48 p.
  • Mathieu I., « Des hommes au service des princes. Les grands officiers en Anjou et dans le Maine à la fin du Moyen Âge », Rao R. (dir.), Les grands officiers dans les territoires angevins. I grandi ufficiali nei territori angioini. Actes du colloque international de Bergame (2013), Rome, 2016, p.
  • Mathieu I., Les justices seigneuriales en Anjou et dans le Maine à la fin du Moyen Âge : institutions, acteurs et pratiques, Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2011.
  • Mathieu I., « Justice royale, justice ducale et justices seigneuriales en Anjou au XVe s. », Matz J.-M. et Tonnerre N.-Y. (dir.), René d’Anjou (1409-1480) : Pouvoirs et gouvernement. Actes du colloque international d’Angers (2009), Rennes, 2011, p. 121-133.
  • Matz J.-M., « La chancellerie d’Anjou-Provence d’après le journal de Jean Le Fèvre (1381) », in Olivier Guyotjeannin, Olivier Mattéoni dir., Jean de Berry et l’écrit : les pratiques documentaires d’un fils de roi de France. Actes des journées d’études d’études (Bourges, 16 et 17 juin 2016), Éditions de la Sorbonne et École nationale des chartes, Paris, 2019, p. 187-210.
  • Matz J.-M., « Princesse au pouvoir, femme de pouvoir ? L’action politique de Marie de Blois d’après le Journal du chancelier Jean Le Fèvre (1383-1388) », in Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, t. 129-2 (2017), Les princesses angevines. Femmes, identité et patrimoine dynastiques (Anjou, Hongrie, Italie méridionale, Provence, XIIIe-XVe siècle), Marie-Madeleine de Cevins, Gergely Kiss, Jean-Michel Matz dir., p. 379-391.
  • Matz J.-M., « Jean Michel, évêque d’Angers (1439-† 1447) : un ‘saint’ évêque réformateur ? », Crises et réformes dans l’Église, de la Réforme grégorienne à la préréforme. Actes du colloque d’Avignon (1990), Paris, 1991, p. 335-356.
  • Matz J.-M., « La noblesse angevine et l’Église au temps de la seconde maison d’Anjou (v. 1356-v. 1480) », Coulet N. et Matz J.-M. (dir.), La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge. Actes du colloque d’Angers (1998), Rome, École française de Rome, 2000, p. 619-637.
  • Matz J.-M., « La culture d’un groupe clérical : les chanoines de la cathédrale d’Angers (milieu XIVe-début XVIe siècle) », Revue d’Histoire de l’Église de France, 88, 2002, p. 21-40.
  • Matz J.-M., « Les miracles de l’évêque d’Angers Jean Michel (1447-1545) », Heinzelmann M., Herbers K., Bauer D. R. (dir.), Mirakel im Mittelalter. Konzeptionen, Erscheinungsformen, Deutungen, Stuttgart, 2002 (Beiträge zur Hagiographie, 3), p. 377-398.
  • Matz J.-M., « La bibliothèque du chapitre cathédral d’Angers d’après l’inventaire de 1472 », Cevins M.-M. de et Matz J.-M. (dir.), Formation intellectuelle et culture du clergé dans les territoires angevins (milieu du XIIIe-fin du XVe siècle), Rome, École française de Rome, 2005, p. 185-220.
  • Matz J.-M., « Le chapitre et les chanoines de Saint-Martin d’Angers à la fin du Moyen Âge », Saint Martin et l’Anjou, numéro spécial des Archives d’Anjou. Mélanges d’histoire et d’archéologie angevines, 10, 2006, p. 22-41.
  • Matz J.-M., « La culture juridique des hommes d’Église en Anjou et dans le Maine (XIVe-début XVIe siècle) », Belvedere Meridionale. History and Social sciences, 27, 2015, p. 7-21.
  • Matz J.-M., « Le fonctionnement financier de la chancellerie des ducs d’Anjou-Provence d’après le Journal de Jean Le Fèvre (1381-1388) », Morelli S. (dir.), Periferie finanziarie angioine. Atti del convegno internazionale, Napoli-Capua (2014), Rome, École française de Rome, à paraître.
  • Matz J.-M., « Le chapitre cathédral d’Angers et le service du prince. Formation intellectuelle et pratiques culturelles des chanoines officiers des ducs d’Anjou (milieu XIVe-fin XVe siècle) », Mathieu I. et Matz J.-M. (dir.), Parcours universitaires et formations intellectuelles des officiers angevins (milieu XIIIe-fin XVe siècle). Actes du colloque d’Angers (2015), Rome, École française de Rome, à paraître.
  • Matz J.-M., « La chancellerie d’Anjou-Provence d'après le Journal de Jean Le Fèvre (1381-1388) », Guyotjeanin O. et Mattéoni O. (dir.), Les pratiques documentaires d’un fils de roi de France : Jean de Berry et l’écrit. Actes du colloque de Bourges (2016), Paris, à paraître.
  • Matz J.-M., « Les chanoines d’Angers au temps du Roi René (1434-1480) : serviteurs de l’État ducal et de l’État royal », Les serviteurs de l’État au Moyen Âge. Actes du 29e congrès de la Société des Historiens Médiévistes de l’Enseignement Supérieur Public, Pau (1998), Paris, 1999, p. 105-116.
  • Matz J.-M., « Les conflits de justice temporelle de l’évêque d’Angers : du comte au roi (fin XIIIe-milieu XIVe s.) », Boyer J.-P., Mailloux A., Verdon L. (dir.), La justice civile dans les territoires angevins. Théories et pratiques. Actes du colloque international d’Aix-en-Provence (2002), Rome, École française de Rome, 2005, p. 325-341.
  • Matz J.-M., « Un grand officier des princes angevins : le chancelier Jean Le Fèvre d’après son Journal (1381-1388) », Provence Historique, 64, 2014, Hommage à Jean-Paul Boyer, p. 313-325
  • Matz J.-M., Comte Fr., Répertoire prosopographique des évêques, dignitaires et chanoines des diocèses de France de 1200 à 1500. Diocèse d’Angers, Turnhout, 2003 (Fasti Ecclesiae Gallicanae, 7).
  • Matz J.-M., Tonnerre N.-Y., Histoire de l’Anjou, L’Anjou des Princes, Paris, Editions Picard, 2017.
  • Matz J.-M., Tonnerre N.-Y., René d'Anjou (1409-1480). Pouvoirs et gouvernement, Rennes, Presses universitaires de Rennes, 2011, 400 p. (CollectionHistoire).
  • Mérindol Ch. de, Le Roi René et la seconde maison d'Anjou, emblématique, art, histoire, Paris, Le Léopard d'Or, 1987, 488 p.
  • Mesqui J., avec la collaboration de J. Brodeur, P. Chevet, et les contributions de L. Heulot, C. Leroi, E. Litoux et F. Muel, Le château d’Angers, Éditions du Patrimoine, coll. Itinéraires, Centre des monuments nationaux, Paris, 2015, 64 p.
  • Mirot L., « Les rapports financiers de Grégoire XI et du duc d’Anjou », Mélanges d’archéologie et d’histoire publiés par l’École française de Rome, 17, 1897, p. 113-144.
  • Moreno J., Les officiers de la Chambre des comptes d’Angers (1397-1424). Étude prosopographique d’après le premier « Journal » de l’institution, mémoire de Master 2, Université d’Angers, 2015, résumé (sous le même titre) dans Annales de Bretagne et des pays de l’Ouest, 123, 2016, p. 55-84.
  • Pelloquet Th., Litoux E., Cussonneau Ch., Entre ville et campagne. Demeures du roi René en Anjou, s. l., Éditions 303, 2009, 72 p. (Images du patrimoine).
  • Pesche J.-R., Dictionnaire historique, topographique, biographique de la Sarthe, 6 tomes, Le Mans, 1829-1842, rééd. Paris, 1974.
  • Piponnier F., Costume et vie sociale. La cour d'Anjou, XIVe-XVe siècle, Paris-La Haye 1970, 429 p.
  • Port C., Dictionnaire historique, géographique et biographique de Maine-et-Loire, 1ère éd., Angers-Paris, 1874-1878, 3 vol. ; 2e éd., Angers, 1965-1996, 4 vol.
  • Pré M., « Les peintures murales des manoirs angevins du XVe siècle. Les origines, les artistes », Mémoires de l’académie des sciences, Belles-Lettres et Arts d’Angers, Angers, 1967, p. 47-58.
  • Prigent D., Tonnerre N.-Y. (dir.), La construction en Anjou au Moyen Âge, Actes de la table ronde d'Angers des 29 et 30 mars 1996, Presses de l'Université d'Angers, Angers, p. 101-112.
  • Rangeard P., Histoire de l’université d’Angers (XIe-XVe siècle), Lemarchand A. (éd.), Angers, 1868-1877, 2 vol.
  • Reynaud M.-R., « Le service féodal en Anjou et Maine à la fin du Moyen Âge », Cahiers d’histoire, 24, 1979, p. 115-159.
  • Robin F., La Cour d'Anjou-Provence. La vie artistique sous le règne de René, Paris, Picard, 1985, 280 p.
  • Robin F., « Les chantiers des princes angevins (1370-1480) : direction, maîtrise d’oeuvre et main d’oeuvre », « Bulletin Monumental », 1983, 141-I, p. 21-65.
  • Sauvestre S., « Le chantier du château de Saumur au XIVe siècle, d’après les comptes de Macé Darne », Archives d’Anjou, 5, p. 19-33.
  • Tabbagh V., « Formation et activités intellectuelles des évêques d’Anjou, du Maine et de Provence à la fin du Moyen Âge », M.-M. de Cévins et J.-M. Matz dir., Formation intellectuelle et culture du clergé dans les territoires angevins (milieu du XIIIe - fin du XVe siècle), colloque d’Angers, 15-16 novembre 2002, Paris, 2005, p. 117-137.
  • Tonnerre N.-Y., É. Verry (dir.), Les princes angevins du XIIIe au XVe s. Un destin européen, Rennes, 2003.
  • Vacquet É. (dir.), Saint Louis et l’Anjou. Catalogue de l’exposition d’Angers (2014), Rennes, 2014.
  • Verry É., « Charles de Valois et les seigneurs d’Anjou (1290-1325) », Coulet N. et Matz J.-M. (dir.), La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge. Actes du colloque international d’Angers-Saumur (1998), Rome, École française de Rome, 2000, p. 15-37.
  • Verry É., « Charles Ier d’Anjou, un prince européen au temps de saint Louis », Archives d’Anjou, 1 (1997), p. 5-14.
  • Viard J., « Gages des officiers royaux, vers 1329 », Bibliothèque de l’École des chartes, 51, 1890, p. 238-267.
  • Whiteley Mary, "The Château of the Dukes of Anjou at Saumur, 1360-1480", Anjou Medieval Art, Architecture and Archaeology, Éd. McNeill J. et Prigent D., The British Archaeological Association. Maney publishing. Conference transactions XXVI, General Editor Sarah Brown, p. 247-258.

Contenu espace

Contenu espace

A városállamok Itáliájának bemutatása

                    Az itáliai városállamok

A városállamok Itáliája összetett politikai hagyományból merít: a Regnum Italiaenek megfeleltethető területről van szó, amely az ottoniánus korba érkezve a Német Birodalom hatósugarába került. Ezen a vidéken a XI. század végére kialakult a városi hatalmak függetlensége: saját elöljáróik önállóan gyakorolhatták a regáliákat. A Hohenstaufok ezirányú kísérletei – I. Frigyestől II. Frigyesig – ellenére a császári előjogok helyreállítása a városállamok felett kudarcot vallott. Utóbbiak a XI. század vége és a XIII. század első fele között – ideológiai síkon is – egyre inkább megerősítették szuverenitásukat. Az Anjouk ebbe a széttagolt politikai rendszerbe léptek be. Felső-Itáliában 1259-ben tűntek fel, amikor I. Károly – akkor még csupán Provence és Forcalquier grófja – fennhatóságot nyert előbb Cuneo, majd az elkövetkező évek folyamán a szomszédos városállamok (Alba, Cherasco, Savigliano és Mondovì) felett. Hasonló jelentőséggel bírt, amikor Károly bejelentette igényét a Provence-t Észak-Itáliával összekötő kereskedelmi útvonalak – s így a sókereskedelem – ellenőrzésére. A városállamok világában történő még erőteljesebb terjeszkedés ideje egybeesik a Szicíliai Királyság meghódítását célzó katonai vállalkozás időpontjával: 1265–66 és 1279–1280 között Károly kiterjesztette fennhatóságát Toszkána egyes központjaira (többek között Firenzére, Pratóra, Pistoiára, Luccára, Sienára és San Gimignanóra), ellenőrzése alá került Róma, befolyásra tett szert az Egyházi Állam több övezetében. Birodalma az 1279–1281 közötti években végezetül több piemonti és lombardiai városállam (Brescia, Alessandria, Piacenza, Cremona, Torino, Ivrea, Chieri, Casale Monferrato) fegyverletétele révén is gyarapodott.

A San Gimignano-iak hűségesküje egy Anjou-házból származó uralkodónak.
Azzo di Masettónak tulajdonított freskó (1290 k.). Részlet.
San Gimignano, Musei civici, Sala di Dante, keleti fal. Fotó: Pierluigi Terenzi.

Az itáliai városok feletti Anjou-fennhatóság a XIII. század utolsó negyedében meggyengült, hogy azután a XIV. század folyamán újfent megerősödhessék: ebben az időben – Róbert uralkodása idején – újabb városállamok (Genova, Asti, Pavia, Vercelli, Parma, Ferrara) csatlakoztak a nápolyi befolyási övezethez. Időszakosan a király uralma alá kerültek egyes toszkánai városállamok (Firenze, Lucca, Pistoia, Prato) is – ezek közül néhányat (Firenze, Siena, Prato, San Miniato, Colle Valdelsa) 1326–1328-ban fiának, Károly calabriai hercegnek engedett át. Róbertet római szenátorrá és Romagna grófjává is kinevezte a pápa. Uralomgyakorlása révén sokkal inkább egy, a guelf városállami tömörülést felváltó liga jött létre, mint igazi területi dominancia. Az egységesítésre és a homogén kormányzati rendszer kiépítésére irányuló törekvések ugyanakkor nem hiányoztak.

Ebben a korántsem egyöntetű halmazban négy nagyobb térséget különíthetünk el: az Anjouk ezek mindegyikében a territoriális kormányzat eltérő rendszereit vezették be.

  1. Az első térség a piemonti és lombardiai vidék, amelyet a sénéchal kormányoz. A tisztség megnevezése változó: míg Anjou Károly alatt a senescallus in partibus Lombardie, addig II. Károly és Róbert idejében senescallus comitatus Pedemontis et in partibus Lombardie megjelöléssel találkozunk. Az övezet határai nem állandóak és azokon belül egyébként sem érvényesül kizárólagos fennhatóság. A térségen általában az Alpoktól (nyugaton), a Bresciától (keleten) és az emiliai városállamoktól: Piacenzától, Parmától és Modenától (délen) közrefogott vidékeket kell értenünk.
  2. Genovát kapitány kormányozta, aki nem függött a lombardiai sénéchaltól. A városállam 1319 és 1335 között állt Anjou-uralom alatt.
  3. Toszkánába I. Károly bírói és katonai hatalommal rendelkező, valamint a városok rendkívüli adóját (taglia) a guelf hadsereg számára beszedő generalis vicariust állított. Az Anjou-uralom azonban ezen a vidéken sem lehetett mindenre kiterjedő: az Anjouk hatalma nem érvényesült a központokban, amelyek vagy elutasították az alávetettséget, vagy csupán rövid időre fogadták el azt (ld. Pisa esetét). Róbert regnálása alatt Toszkána központi irányítása megszűnt: a király csupán egy városállamcsoport felett gyakorolt fennhatóságot. Az uralkodó egyben a guelf tábor kapitánya is volt: ebben a minőségében azok a városok is elismerték, amelyek egyébként elutasították hűbéri fennhatóságát.
  4. Az Egyházi Államhoz tartozó területeknek nem volt az Anjouktól függő központi tisztségviselőjük. I. Károly és Róbert Róma szenátorai voltak: míg a Városban kinevezhették a vikáriusokat (vicarii), addig jóval kevésbé volt beleszólásuk Campagna és Marittima tartományok, Tuscia (Patrimonium sancti Petri), a Spoletói Hercegség és az Anconai Őrgrófság rectorainak kijelölésébe. Romagna kivételt képezett: a terület 1310-től Róbert ellenőrzése alatt állt. 1404 és 1414 között az Anjouk – köszönhetően László katonai expanziójának és hadműveleteinek – a Pápai Állam további vidékeire is kiterjeszthették fennhatóságukat.

Ami a városok helyi kormányzatát illeti, hangsúlyoznunk kell, hogy a tisztségviselők kinevezése a közösséggel való szerződéses megegyezés tárgyát képezte. Vannak városok, ahol az uralkodó listán javasolhatott személyeket a podestà tisztségére, s a közösség közülük választotta ki a tisztségviselőt. Néhány városban az Anjou-uralkodó és a tartományi kormányban funkciót betöltő főbb tisztségviselői közvetlen módon neveztek ki vikáriusokat (vicarii) és podestàkat. Számos városi tisztségviselő hivatalára nem terjedt ki az Anjouk kinevezési előjoga.

Az EUROPANGE adatbázisban a városállamok Itáliáját négy politika egység képviseli. Ezeknek a következő területek felelnek meg: Piemont és Lombardia, Genova, Toszkána, Egyházi Állam (Itália). Az adatbázis azokat a városi tisztségviselőket veszi számba, akiket az uralkodó és főbb tisztségviselői neveztek ki és erősítettek meg hivatalukban: elsősorban a vikáriusokat (vicarii), a podestàkat s az ő bíráikat és jegyzőiket (egyéb tisztségviselők mellett). Nem zártunk ki ugyanakkor a feldolgozás köréből minden tisztségviselőt, akinek az Anjouktól történő kinevezése nem bizonyítható vagy kikövetkeztethető. A források nem jelölik meg minden esetben egyértelműen, hogy egy tisztségviselő szigorú értelemben vett Anjou-tisztségviselő-e: ennek megfelelően esetenként szubjektív döntéseket kellett hoznunk az adott várossal, a tisztséggel és a tisztségviselővel kapcsolatban elérhető információk mérlegelése alapján.

 

Riccardo Rao, Pierluigi Terenzi

A városállamok Itáliájának térképe

A városállamok Itáliájának térképe

A városállamok Itáliájának bibliográfiája

Pápai Állam

 

Itáliai városállamok

Contenu espace

Contenu espace

A Szicíliai K. bemutatása

                    A Szicíliai Királyság

A Szicíliai Királyságot, amely Dél-Itáliát felölelve Szicília szigetétől Campaniáig és Abruzzóig terjedt, a normannok alapították 1130-ban. Határos volt a Pápai Állammal, az Egyház hűbérbirtokát képezte, s öröklés révén került a Hohenstaufok kezére. II. Frigyes 1250-ben bekövetkezett halála után a pápaság a császári koronát és a Szicílai Királyság trónját nem akarta egy kézben egyesíteni: úgy döntött, hogy a sváb Stauf-dinasztiát az Anjoukkal helyettesíti. Tíz évvel az első kapcsolatfelvételt követően esett a választás Anjou Károlyra, IX. Lajos francia király öccsére, aki hitvese, Beatrix jogán Provence grófja volt. Miután a rómaiak 1263 augusztusában szenátorukká választották, Károlyt 1266. január 6-án szicíliai királlyá is megkoronázták. Provence-i és francia lovagok élén indult meg királysága felé. A svábok felett két csatában győzedelmeskedett: 1266. február 26-án Beneventónál, majd 1268. augusztus 23-án Tagliacozzónál mért rájuk vereséget.

Nápoly, Santa Chiara. Fotó: Thierry Pécout.

A szicíliai Anjou-uralom története két korszakra osztható: az első Anjou-uralkodók, vagyis I. Károly, II. Károly, Róbert és Johanna uralmára (1266–1382), valamint az Anjouk durazzói ágának, tudniillik III. Károlynak, Lászlónak és végül II. Johannának a regnálására (1382–1435). Utóbbi halálával öröksége vita tárgyát képezte a Valois-Anjouk és az Aragóniaiak között. Utódjaiként a királynő egymást követően jelölte ki V. (Aragóniai) Alfonzot (1421) és III. (Valois-Anjou) Lajost (1423): utóbbi jogai fivérére, Renére szálltak. 1442-ben Alfonz bevonult Nápolyba, s végleges győzelmet aratott René felett.

I. Károly idejében a Szicíliai Királyság egy óriási birodalom felett rendelkező családi hálózat központja lett. Három tényező tette lehetővé az Anjou-befolyás nyugati és keleti növekedését: a házassági politika, a diplomáciai stratégia és a katonai erő. Gyermekei házasságkötéseiről a király határozott: örököse, a későbbi II. Károly Magyarországi Máriával, Izabella IV. Béla magyar király fiával, Lászlóval, Fülöp pedig az Achaiai Hercegség örökösnőjével, Villehardouin Izabellával lépett frigyre. Tisztségviselői egyezményeket és a szicíliai fennhatóság elismeréséről szóló megállapodásokat írtak alá az észak- és közép-itáliai városokkal. A királyt helyi szinten az általa kihelyezett hivatalnokok – vikáriusok és podestàk – képviselték. I. Károly több hadjáratot vezetett, mielőtt meghódította Albániát és részt vett a tuniszi keresztes hadjáratban. A jeruzsálemi királyi koronát is megszerezte, elfoglalva Akkót.

Károly birodalma – és különösen a Szicíliai Királyság – az ún. szicíliai vecsernyével, az 1282. március 30-án Palermóban kitört felkeléssel szörnyű krízis időszakába lépett. A lázadást a szicíliaiak és a segítségükre siető Aragóniai Péter ellen vívott könyörtelen háború követte. Az uralkodói székhely Palermóból Nápolyba helyezése, Aragóniai Péter és a katalán kereskedők térnyerése a Mediterrán térségben vagy a tisztségviselők feletti ellenőrzés meggyengülése egytől egyig kézenfekvő következményei voltak a Szicíliai Királyság történelmében bekövetkezett tragikus fordulatnak.

Anjou Károly 1285. január 7-én hunyt el Foggiában. A királyságot, amelyet hátrahagyott, a Salerno alá érkező ellenség fenyegette. Fiát, II. Károlyt – akit sokáig az Aragóniaiak tartottak fogságban – csupán négy évvel később: 1289. május 29-én koronázta Szicília királyává a pápa. 1285 és 1289 között a Királyságot Artois-i Róbert és Gerardo di Parma pápai legátus igazgatták. A pápaság volt a szicíliai szigettel 1302. augusztus 31-én Caltabellottában megkötött béke egyik kezdeményezője is. Az egyezmény ellenére a háború csaknem a század végéig folytatódott. Johanna királynő csupán 1378-ban mondott le véglegesen a szigetről.

Ami a Szicíliai Királyság az első Anjou-uralkodók alatti berendezkedését illeti, a következő pontokat kell említenünk: Nápoly fővárossá tétele; a provence-i hűbéri berendezkedés meghonosítása; a Staufok alatt kialakult igazgatási struktúrák megőrzése mellett néhány, a Capetingektől származó kormányzati gyakorlat bevezetése; a külföldi kereskedőkkel, valamint a jelentősebb észak-itáliai és toszkánai városok vezetőivel ápolt kapcsolatok; a nápolyi Studium generálén képzett helyi eredetű tisztségviselői személyzet felemelkedése.

Mindezek a tényezők együttesen voltak jelen I. Károly utódai idején. Mi több, néhány évtized alatt a nápolyi udvar a nyugati világ egyik legfontosabb művészeti és irodalmi központjává nőtte ki magát. A főváros népességét és politikai szerepét tekintve is gyarapodott. Felújított kikötője a Földközi-tengeri útvonalak egyik legfontosabb állomásává vált. Mindezek következményeképpen jelentős társadalmi és kulturális fejlődés indult meg, amely a királyság alkotmányát tanulmányozó hivatalnokok és jogászok csoportjait termelte ki. Felkészültségüket az Anjou-uralom alatt álló más területeken is igénybe vették. II. Károly és különösen Róbert fegyverrel is segítették a pápaságot, ily módon is folytatva a guelf Itália építését a ghibellinek, valamint VII. Henrik és Bajor Lajos császárok törekvései ellenében.

A Santa Chiara hajója. Fotó: Alfredo M. Santoro.

Bár I. Johanna igyekezett fenntartani a folytonosság látszatát, trónra lépésével új fejezet kezdődött Dél-Itália történetében. Miután a királynő férje, Magyarországi András 1345-ben gyilkosság áldozata lett, a magyarok hadjáratot vezettek a Szicíliai Királyságba, s az országot az Anjouk és a Durazzói-ág között vívott polgárháború pusztította. A korszak eseményeinek főszereplői a nápolyi patríciusok, a helyi nemesség – így például a Sanseverinók és a Marzanók –, valamint a zsoldos csapatok kapitányai voltak.

A gazdasági és katonai nehézségek ellenére a királynő szoros kapcsolatban maradt Marseille városával és Provence tartománnyal: ide számos nápolyi vagy a Szicíliai Királyságból származó jogászt és tisztségviselőt küldött. Hogy hatalmát megszilárdítsa, fiává és örökösévé fogadta I. Lajost, V. Károly francia király öccsét az Anjouk Valois-ágából. Johannát 1381–1382 folyamán legyőzte, börtönbe vetette, majd meggyilkoltatta unokaöccse, Durazzói Károly, aki Durazzói Lajos fia és a ház harmadik hercege volt. III. Károlyhoz hasonlóan őt is a pápa, VI. Orbán koronázta Szicília királyává, ám nem sokkal később, 1386-ban Budán meghalt (trónkövetelőként érkezett ugyanis Magyarországra). Özvegye, Margit, a tízesztendős fiuk, László gyámjaként és régensi minőségben nagy határozottsággal kormányozta az országot. Harcolt I. (Anjou-Valois) Lajos fia, a szicíliai koronára igényt tartó II. Lajos ellen. Az Anjouk Valois- és Durazzói-ágai között IX. Bonifác beavatkozásáig vita tárgyát képezte a királyság feletti uralom. Az egyházfő Lászlót részesítette előnyben, és neki ítélte Szicília trónját, majd 1403-ban Magyarország királyává is megkoronázták. Dél-itáliai uralkodása során vissza akarta szorítani a nemesség hatalmát. Célja elérése érdekében lépett házasságra Enghieni Máriával, Raimondo Orsellini tarantói herceg özvegyével, akit ily módon csábított Nápolyba. Itt azonban az új királynét fiaival együtt fogságra vetették. A Sanseverinók is súlyos büntetést kaptak.

Az új század hajnalán Dél-Itália továbbra is a nyugati világ geopolitikai sakktáblájának a középpontjában helyezkedett el. A politikai kilátások azonban megváltoztak. László szándéka az volt, hogy – a pápasággal szomszédos területekre is kiterjesztve fennhatóságát – itáliai királyságot hozzon létre. Államához csatolta Rómát és Perugiát, és Talamonáig, valamint a Tirrén-tenerig terjesztette ki fennhatóságát. Az őt kiközösítő pápa, az itáliai városállamok ligája és II. (Valois-Anjou) Károly visszatérése egy időre megállították, ám terveihez azonnal visszatért, amint II. Lajos lemondott dél-itáliai törekvéseiről. Arra készült, hogy megtámadja Firenzét, ám betegségbe esett, és vissza kellett térnie Nápolyba, ahol 1414. augusztus 6-án érte a halál a Castel dell’Ovóban. A trónon nővére, II. Johanna követte.

A politikai nehézségek ellenére is sikerült koronáját megőriznie. 1435-ben bekövetkezett halálával a szicíliai Capetingek természetes módon haltak ki: mi is fejezhetné ki jobban annak tényét, hogy a Szicíliába idegenként érkezett uralkodófamília mély gyökeret vert Dél-Itáliában?

 

Serena Morelli

 

A Szicíliai K. térképe

A Szicíliai Királyság. Forrás: Mario Cartaro, Nicolò Antonio Stigliola: Il Regno di Napoli (1613). Biblioteca Nazionale di Napoli, Ms. XII D 100. Felvétel: Alfredo M. Santoro.

Regno di Sicilia

A Szicíliai K. bibliográfiája

  • Abulafia D., « The state of research. Charles of Anjou reassessed », Journal of Medieval History, 26, 2000, p. 93-114.
  • Aceto Fr., « Una proposta per Tino di Camaino a Cava dei Tirreni », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 275-294.
  • Alaggio R. (éd.), Le pergamene dell’Università di Taranto (1312-1652), Galatina 2004 (Fonti medievali e moderne, 8).
  • Alaggio R., « La città del principe. Vita cittadina e prerogative feudali in età angioino-aragonese », Il re cominciò a conoscere che il principe era un altro re Il Principato di Taranto e il contesto medieterraneo (secc. XII-XV), G. T. Colesanti (dir), Roma, Istituto Storico Italiano per il Medioevo 2014 (Fonti e Studi per gli Orsini di Taranto, Studi, 2), p. 251-286.
  • Alaggio R., « L’“Incompiuta” di Brindisi. Tra burocrazia angioina e appalto protocapitalistico », Puer Apuliae, mélanges offerts à Jean-Marie Martin, C. Cuozzo, V. Déroche, A. Peters-Custot, V. Prigent (dir), Paris 2008, p. 11-26.
  • Alaggio R., « Il ruolo dei principi di Taranto nelle vicende del Regno di Napoli. Il re cominciò a conoscere che il principe era un altro re », Dal Giglio all’Orso. I principi d’Angiò e Orsini del Balzo nel Salento, A. Cassiano, B. Vetere (dir), Galatina, 2006, p. 116-133.
  • Alaggio R., Martin J.-M. (dir), Quei maleditti Normanni. Studi offerti a Errico Cuozzo per i suoi settant’anni da colleghi, allievi, amici, 2, Naples, 2016.
  • Alfano G. et al. dir., Boccaccio e Napoli. Nuovi materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento. Atti del Convegno « Boccaccio angioino. Per il VII centenario della nascita di Giovanni Boccaccio » (Napoli-Salerno, 23-25 ottobre 2013), Firenze, 2015.
  • Altamura A., La letteratura dell'età angioina: tradizione medievale e premesse umanistiche (storia e testi inediti), Napoli, 1952.
  • Andenna C., « Legittimità controversa e ricerca del consenso nel regno di Sicilia : Carlo d’Angiò e Manfredi fra idoneità e performance », M. P. Alberzoni, R. Lambertini dir., Autorità e consenso. Regnum e monarchia nell’Europa medievale (Ricerche Storia. Ordines 5), Milano, 2017, p. 281-304.
  • Andenna C., « "Francescanesimo" di corte e santità francescana a corte. L’esempio di due regine angioine fra XIII e XIV secolo », G. Andenna, L. Gaffuri, El. Filippini dir., Monasticum regnum. Religione e politica nella pratiche di legittimazione e di governo tra Medioevo ed Età moderna (Vita regularis, Abhandlungen 58), Berlin, 2015, p. 139-180.
  • Antonetti A., « I vescovi e la territorializzazione delle diocesi di Puglia, Molise e Basilicata tra XIII e XIV secolo. Appunti sul problema », Rivista di storia della Chiesa in Italia, t. 72-2 (2018), p. 379-403.
  • Antonetti A., « Su Bartolomeo, vescovo di Lucera: alcune riflessioni per una ricostruzione storica », La Capitanata, 29, 2013, p. 101-108.
  • Antonetti A., « Le elezioni episcopali e i vescovi della rinascita troiana (1266-1284) », Carte di Puglia, 30, 2013, p. 31-42.
  • Antonetti A., « I vescovi di Lucera del XIII secolo: note per una cronotassi scientifica », Archivio storico pugliese, 68, 2016, p. 51-79.
  • Antonetti A., « Due vescovi della Capitanata angioina. Qualche spunto per un approccio prosopografico », Itinerari di ricerca storica, 30, 2016, 1, p. 119-128.
  • Antonetti A., « Regalità e simbologia del drago. Il giudizio di Salimbene da Parma su Carlo I d’Angiò », Schola salernitana, 21, 2016, p. 51-66.
  • Asperti S., Carlo I d'Angiò e i trovatori : componenti "provenzali" e angioine nella tradizione manoscritta della lirica trobadorica, Ravenna, 1995.
  • Barbero A., « Il mito angioino nella cultura italiana e provenzale fra Duecento e Trecento », Deputazione subalpina di storia patria, Biblioteca storica subalpina, CCI, Turin, 1983 (paru d’abord dans Bollettino storico-bibliografico subalpino, LXXIX, 1981), p. 107-220.
  • Barbero A., « La propaganda di Roberto d’Angiò re di Napoli (1309-1343) », Le forme della propaganda politica nel Due e nel Trecento, Colloque international, Rome, 1994 (Collection de l’École française de Rome, 201), p. 111-131.
  • Baviera Albanese A., « L’istituzione dell’ufficio di Conservatore del Real Patrimonio e gli organi finanziari del Regno di Sicilia nel sec. XV », Scritti minori, Soveria Mannelli, 1992, p. 2-107.
  • Benati D., Tomei A. (dir), L'Abruzzo in età angioina : arte di frontiera tra Medioevo e Rinascimento : atti del Convegno internazionale di studi, Chieti, Campus universitario, 1-2 aprile 2004, Cinisello Balsamo, Milan, Silvana, 2005.
  • Blume D., « Andalo di Negro und Giovanni Boccaccio: Astrologie und Mythos am Hof des Robert von Anjou », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 319-335.
  • Bologna F., I pittori alla corte angioina di Napoli, 1266-1414 : e un riesame dell' arte nell' età fridericiana, Roma, 1969.
  • Borghese G. L., Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo. Politica, diplomazia e commercio internazionale prima dei vespri, Rome, 2009.
  • Boüard M., Les origines des guerres d'Italie, Paris 1936.
  • Boyer J.-P., « Boniface VIII en juge des rois. Une harangue de Barthélemy de Capoue sur la succession de Hongrie », Z. Kordé et I. Petrovics (dir), La diplomatie des États angevins aux XIIIe et XIVe siècles, Accademia d'Ungheria in Roma, Rome-Szeged, 2010, p. 79-100.
  • Boyer J.-P., « Conclusions. Définir une haute administration au Moyen Âge tardif », I grandi ufficiali nei territori angioini, R. Rao (dir), Rome, 2016.
  • Boyer J.-P., « Diplomatie, droit et prédication. Une réponse du logothète du royaume de Sicile aux ambassadeurs de Gênes », Ph. Jansen (dir), Entre monts et rivages. Les contacts entre la Provence orientale et les régions voisines au Moyen Âge, APDCA, Antibes, 2006, p. 133-159.
  • Boyer J.-P., « Ecce rex tuus. Le roi et le royaume dans les sermons de Robert de Naples », Revue Mabillon, t. 67, 1995, p. 101-136.
  • Boyer J.-P., « Florence et l'idée monarchique. La prédication de Remigio die Girolami sur les Angevins de Naples », J.-A. Cancellieri (dir), La Toscane et les Toscans autour de la Renaissance. Cadres de vie, société, croyances. Mélanges offerts à Ch.-M. de La Roncière, Publications de l'Université de Provence, Aix-en-Provence, 1999, p. 363-376.
  • Boyer J.-P., « I glossatori alle Costituzioni del Regno e l’amministrazione fiscale », S. Morelli (dir), Periferie finanziarie angioine, Convegno internazionale di Napoli-Santa Maria Capua Vetere, 13-14 novembre 2014, École française de Rome, Rome, 2015, sous presse.
  • Boyer J.-P., « L’oraison funèbre d’un maître rational de Naples », A. Jamme (dir), Gens de comptes, entre vices et vertus. Colloque international de Montréal, 3-6 juin 2015, à paraître.
  • Boyer J.-P., « La "foi monarchique" : royaume de Sicile et Provence (mi XIIIe-mi XIVe siècle) », Paolo Cammarosano (dir), Le forme della propaganda politica nel Due e nel Trecento, École française de Rome, Rome, 1994, p. 85-110.
  • Boyer J.-P., « La justice selon les intellectuels du studium de Naples, fin XIIIe-milieu du XIVe siècle », Boyer J.-P., A. Mailloux et L. Verdon (dir), La justice temporelle dans les territoires angevins aux XIIIe et XIVe siècles, École française de Rome, Rome, 2005, p. 47-82.
  • Boyer J.-P., « La noblesse dans les sermons des dominicains de Naples (première moitié du XIVe siècle) », Noël Coulet et Jean-Michel Matz (dir), La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge, École française de Rome, Rome, 2000, p. 567-583.
  • Boyer J.-P., « La prédication de Robert de Sicile (1309-1343) et les communes d’Italie. Le cas de Gênes », Rosa Maria Dessì (dir), Prêcher la paix et discipliner la société. Italie, France, Angleterre (XIIIe-XVe siècle), Brepols, Turnhout, 2005, p. 383-411.
  • Boyer J.-P., « La prévoyance royale : un sermon de Robert de Sicile », R. Bertrand, M. Crivello et J.-M. Guillon (dir), Les historiens et l’avenir. Comment les hommes du passé imaginaient leur futur, Aix-en-Provence, 2014, p. 37-48.
  • Boyer J.-P., « Le fisc d’après les juristes napolitains (fin XIIIe-début XIVe siècle), Le periferie finanziarie, Morelli S. (dir), Rome, sous presse.
  • Boyer J.-P., « Le passé pour la dignité du présent. Il Regno di Napoli. Il Mezzogiorno angioino e aragonese (1266-1494) », A. Musi et L. Mascilli Migliorini (dir), L'Europa e l'Altra Europa, Guida, Naples, 2011, p. 317-321.
  • Boyer J.-P., « Les Baux et le modèle royal. Une oraison funèbre de Jean Regina de Naples (1334) », Provence historique, t. 45, Marseille, 1995, p. 427-452.
  • Boyer J.-P., « Parler du roi et pour le roi. Deux "sermons" de Barthélemy de Capoue, logothète du royaume de Sicile », Revue des Sciences philosophiques et théologiques, t. 79-2, Province dominicaine de France, Paris, 1995, p. 193-248.
  • Boyer J.-P., « Poderico (Pulderico) Lorenzo », Dizionario biografico degli italiani, 84, Rome, 2015.
  • Boyer J.-P., « Prédication et État napolitain dans la première moitié du XIVe siècle », L'État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIIIe et XIVe siècle, École française de Rome, Rome, 1998, p. 127-157.
  • Boyer J.-P., « Prediche e sentenze a Napoli intorno al 1300. Il modello del logoteta Bartolomeo di Capua », Rassegna storica salernitana, 61, 2014, p. 39-80.
  • Boyer J.-P., « Processions civiques et prédication à Naples, première moitié du XIVe siècle », Boyer J.-P. (dir), Identités angevines. Entre Provence et Naples, colloque international d’Aix-en-Provence en l’honneur de Giuseppe Galasso, 20-22 octobre 2011, Presses universitaires de Provence, Aix-en-Provence, 2016, p. 133-166.
  • Boyer J.-P., « Reges sunt vassali Ecclesie. Le pouvoir temporel selon Thomas d’Aquin », Rives méditerranéennes, t. 19, Aix-en-Provence, 2004, p. 11-25.
  • Boyer J.-P., « Sacre et théocratie », Revue des Sciences philosophiques et théologiques, t. 81-2, Province dominicaine de France, Paris, 1997, p. 561-607.
  • Boyer J.-P., « Sapientis est ordinare. La monarchie de Sicile-Naples et Thomas d’Aquin (de Charles Ier à Robert) », J.-M. Matz (dir), Formation intellectuelle et culture du clergé dans les territoires angevins (milieu du XIIIe-fin du XVe siècle), École française de Rome, Rome, 2005, p. 277-312.
  • Boyer J.-P., « Spirituel et temporel dans les sermons napolitains de la première moitié du XIVe siècle », Franco Morezoni (dir), Preaching and Political Society, Brepols, Turnhout, 2013, p. 267-309.
  • Boyer J.-P., « Un grande ufficiale, Giovanni de Haya († 1337), nella predicazione del domenicano Federico Franconi di Napoli », R. Alaggio et J.-M. Martin (dir), Quei maleditti Normanni. Studi offerti a Errico Cuozzo per i suoi settant’anni da colleghi, allievi, amici, 1, Naples, 2016, p. 73-89.
  • Boyer J.-P., « Une oraison funèbre pour le roi Robert de Sicile, comte de Provence († 1343) », Provence historique, t. 49, Marseille, 1999, p. 115-131.
  • Boyer J.-P., « Une théologie du droit. Les sermons juridiques du roi Robert de Naples et de Barthélemy de Capoue », Fr. Autrand, Cl. Gauvard, J.-M. Moeglin (dir), Saint-Denis et la royauté. Études offertes à Bernard Guenée, Publications de la Sorbonne, Paris, 1999, p. 647-659 [repris dans P. Boucheron et O. Mattéoni (dir), Les espaces sociaux de l’Italie urbaine, XIIe-XVe siècles, Paris, 2005, p. 325-339]
  • Boyer J.-P., « Vertus privées et bien public. Reines et princesses selon la prédication "de mortuis" à la cour de Naples (première moitié du XIVe siècle) », Marcel Faure (dir), Reines et princesses au Moyen Âge, Cahiers du CRISIMA, t. 1, Montpellier, 2001, p. 413-435.
  • Boyer J.-P., Le monde angevin. Les rois capétiens de Sicile et leur maison, du XIIIe au XVe siècle, Le Seuil, Paris, à paraître.
  • Boyer J.-P., Les dominicains et la monarchie angevine, les sermons « politiques » de Jean Regina de Naples (c. 1309-c. 1348), mémoire d’Habilitation à diriger les recherches, Université d’Aix-Marseille I, 1997 (dactylographié).
  • Bräm A., « Illuminierte Breviere: zur Rezeption der Anjou-Monumentalkunst in der Buchmalerei », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 295-317.
  • Bresc E., « La noblesse française, la noblesse provençale, les Amalfitains et la Sicile, 1266-1282 », Annales universitaires d’Avignon, 1-2, 1979, p. 5-12.
  • Bresc E., « La mala signoria ou l'hypothèque sicilienne », L'État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIIIe et XIVe siècle. Actes du colloque international (Rome-Naples, 7-11 novembre 1995), Rome, 1998, p. 577-599.
  • Bresc E., Un monde méditerranéen. Économie et société en Sicile 1300-1450, Rome, 1986.
  • Bresc H., « L’héritage frédéricien en Sicile (1250-1350) », Memini, 19-20, 2016, 245-257.
  • Bruzelius C. A., « Charles I, Charles II, and the development of an Angevin style in the Kingdom of Sicily », L'État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIIIe et XIVe siècle. Actes du colloque international (Rome-Naples, 7-11 novembre 1995), Collection de l'École française de Rome 245, Rome, 1995, p. 99-114.
  • Bruzelius C. A., « “Ad modum franciae”: Charles of Anjou and Gothic Architecture in the Kingdom of Sicily », Journal of the Society of Architectural Historians, 50-4, 1991, p. 402-420.
  • Bruzelius C. A., « The Architectural Context of Santa Maria Donna Regina », J. Elliott, C. Warr (dir), The Church of Sta. Maria Donna Regina: Art, Iconography and Patronage in Fourteenth-Century Naples, Burlington (VT), 2004, p. 79-92.
  • Bruzelius C. A., Tronzo W., Medieval Naples. An Architectural & Urban History, 400–1400, New York, 2011.
  • Bruzelius C. A., Gardiner E., Musto R., G. Tronzo W., Medieval Naples. A Documentary History, 400-1400, New York, 2011.
  • Bruzelius C. A., Le pietre di Napoli : l'architettura religiosa nell'Italia angioina, 1266-1343, Rome, 2005 (trad. ital., 1re éd. 2004).
  • Burgarella P., Nozioni di diplomatica siciliana, Palerme, 1978.
  • Cadier L., Essai sur l’administration du royaume de Sicile sous Charles Ier et Charles II d’Anjou, Paris, 1891 (trad. ital. 1974).
  • Calasso F., La legislazione statutaria nell’Italia meridionale, Bologne, 1929.
  • Camera M., Elucubrazioni storico-diplomatiche su Giovanna Ia regina di Napoli e Carlo III di Durazzo, Salerne, 1889.
  • Cantarella G. M. et al., Svevi, Angioini, Aragonesi alle origini delle due Sicilie, Udine, 2009.
  • Carabellese F., Le relazioni commerciali fra la Puglia e la Repubblica di Venezia dal secolo X al XV, Trani, 1897.
  • Carozzi Cl., « Saba Malaspina et la légitimité de Charles Ier », L'État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIIIe et XIVe siècle, Rome : École française de Rome, 1998, p. 81-97.
  • Casalboni A., « Nobiltà di frontiera nell'Abruzzo angioino (sec. XIII-XIV). Due casi di studio : de Machilone e de Roio », Eurostudium3w, t. 52-53 (luglio-dicembre 2019), p. 120-139.
  • Casalboni A., « “Pro cohercitione hominum” : Leonessa e le città di fondazione angioina ai confini del Regno di Sicilia tra XIII e XIV secolo », Eurostudium3w, t. 48 (luglio-settembre 2018), p. 59-80.
  • Casalboni A., « Angevin synoecisms in the border region of the Kingdom of Sicily in the 13th and 14th centuries », M.-F. Alamichel dir., Les villes au Moyen Âge en Europe occidentale, Paris, 2018, p. 283-296.
  • Casale B., Feniello A., A. Leone dir., Il commercio a Napoli e nell’Italia meridionale nel XV secolo : fonti e problemi, Napoli, 2003.
  • Casanova O., Il principato di Taranto e gli Angioini : Filippo I, 1280-1332, Taranto, 1908.
  • Catalioto L., « Comunità rurali e centri costieri nella Sicilia Angioina (1266-1274). Un’ambigua evoluzione istituzionale e sociale, tra inquadramento feudale e sviluppo municipale », Incontri Meridionali, 1, 1994, p. 195-212.
  • Catalioto L., « La questione dell’autonomia urbana a Patti tra pretese feudali e signoria vescovile (secoli XII-XV) », Città e vita cittadina nei Paesi dell’area mediteranea : secoli XI-XV, Atti del convegno Internazionale in onore di Salvatore Tramontana, Catania-Palermo-Adrano (18-22 nov. 2003), B. Saitta (dir), Rome, 2006, p. 367-384.
  • Catalioto L., « Les terres, les barons et les villes de Sicile pendant la première ère angevine (1266-1276) », La société rurale et les institutions gouvernementales au Moyen Âge, Actes du Colloque de Montréal (13-15 mai 1993), J. Drendel (dir), Montréal-Ottawa, 1995, p. 13-59.
  • Catalioto L., « Regime feudale, potere signorile e istanze cittadine in Sicilia nei primi anni della dominazione angioina (1266-1276) », Aspetti del Medioevo siciliano, Messina, 1999, p. 83-103.
  • Catalioto L., « Regno di Sicilia e contea di Provenza sotto Carlo I d’Angiò. Innovazione, tradizione e punti di contatto tra le due amministrazioni : gli organi periferici di governo », Incontri Meridionali, 2-3, 1994, p. 7-28 et Ricerche Storiche, 3, XXIV, 1994, p. 531-550.
  • Catalioto L., « La feudalità provenzale in Calabria », Il sistema feudale nella Calabria medievale, Atti del X Congresso Storico Calabrese, Cosenza (9-11 dic. 2004), Deputazione di Storia Patria per la Calabria, Castrovillari, 2009, p. 117-128.
  • Clemens L., « Resources and Strategies of new Rulers : early Angevin Rule in Southern Italy (1266-1309) », M. Endress, L. Clemens, B. Rampp dir., Strategies, Dispositions and Resources of Social Resilience : a Dialogue between Medieval Studies and Sociology, Wiesbaden, 2020, p. 83-94.
  • Colapietra R., Cultura e società all'Aquila tra Angioini e Spagnoli, Messina, 1993.
  • Colesanti G. dir., Il monachesimo femminile nel Mezzogiorno peninsulare e insulare, XI-XVI secolo : fondazioni, ordini, reti, committenza, Cagliari, 2018.
  • Catalioto L., Terre, baroni e città in Sicilia nell’età di Carlo I d’Angiò, Messine, 1995.
  • Corrao P., L'ufficio del Maestro Portulano in Sicilia fra angioini e aragonesi, La società mediterranea all'epoca del Vespro (XI Congresso di Storia della Corona d'Aragona), II, Palerme, 1983, p. 419-432.
  • Coulet N., « Autour du registre de chancellerie de Louis III. L’entourage cisalpin de Louis III en Calabre », R. Alaggio, J.-M. Martin (dir), Quei maleditti Normanni. Studi offerti a Errico Cuozzo per i suoi settant’anni da colleghi, allievi, amici, 1, Naples, 2016, p. 249-268.
  • Cuozzo E., Déroche V., Peters-Custot A., Prigent V. (dir), Puer Apuliae, mélanges offerts à Jean-Marie Martin, Paris, 2008.
  • Cutolo A., Re Ladislao d’Angiò Durazzo, Napoli, 1969.
  • D'Andrea A., Andreani C., Faranda D., Le monete siciliane dai Normanni agli Angioini, 2013.
  • D’Alessandro V., « La Sicilia dopo il Vespro », Atti del IX congresso di storia della Corona d’Aragona, Palerme, 1984, I, p. 55-81.
  • D’Urso T., « Manoscritti miniati bolognesi nel Regno angioino : le Decretales del Musée Condé di Chantilly », Napoli e l’Emilia, relazioni sociali e artistiche, Giornate internazionali di studio, Seconda Università di Napoli - S. M. Capua Vetere, 2008, A. Zezza (dir), Napoli, 2010, p. 41-50.
  • D’Urso T., « Un manoscritto di Boccaccio per Giovanna d’Angiò: il De casibus virirum illustrium ms. Ottob. Lat. 2145 e il suo contesto », Boccaccio e Napoli,. Nuovi materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento, Atti del convegno Boccaccio angioino. Per il VII centenario della nascita di Giovanni Boccaccio, Napoli-Salerno, 23-25 ottobre 2013, Firenze, 2014, p. 417-426.
  • D’Urso T., « Il Filostrato Morgan 371 e la miniatura tra il Regno di Napoli e lo Stato della chiesa agli inizi del Quattrocento », Rivista di Storia della miniatura, 19, 2015, p. 73-90.
  • Dalena P., Di Muro A. (dir), « Migrazioni interne e dipendenze signorili nelle campagne del Mezzogiorno basso medievale », Migrazioni interne e forme di dipendenza libera e servile nelle campagne basso medievali dall’Italia nord-occidentale alla Catalogna, Atti del Convegno, Torino e Cherasco, 24-25 novembre 2014, R. Lluch Bramon, P. Orti Gost, F. Panero, L. To Figueràs (dir) [Insediamenti umani, popolamento, società. Collana diretta da Francesco Panero e Giuliano Pinto-8], Cherasco, 2015, p. 345-360.
  • Dalena P., Calabria medievale. Ambiente e istituzioni (secoli XI-XV), Bari, Adda Editore, 2015.
  • Dalena P., Passi, porti e dogane marittime : dagli angioini agli aragonesi. Le Lictere Passus (1458-1469), Bari, Adda Editore, 2007.
  • Dalena P., « La Basilicata : dagli Angioini agli Aragonesi », Storia della Basilicata. Il Medioevo. 2, Rome-Bari, Laterza, 2006, p. 123-142.
  • Dalena P., « Il sistema portuale e la marineria in età angioina », Mediterraneo, Mezzogiorno, Europa. Studi in onore di Cosimo Damiano Fonseca, Andenna G., Houben H. (dir), vol. I, Bari, Adda Editore, 2004, p. 359-381.
  • Dalena P., Dagli Itinera ai percorsi. Viaggiare nel Mezzogiorno medievale, Bari, Adda Editore, 2003.
  • De Frede C., « Napoli angioina. Da Carlo I a Giovanni I. 1263-1382 », Storia di Napoli, III, p. 5-333
  • De Regibus A., « Le contese degli angioini di Napoli per il trono di Ungheria : 1290-1310 », Rivista storica Italiana, 51, 1937, p. 38-85.
  • Durrieu P., « Études sur la dynastie angevine de Naples. Le Liber donationum Caroli primi », Mélanges d'archéologie et d'histoire, 6, 1886, p. 189-228.
  • Durrieu P., Les archives angevines de Naples. Étude sur les registres du roi Charles Ier (1265-1285), Paris, 1886-1887.
  • Duval-Arnould L., « La contribution du royaume de Naples à la restauration de la basilique du Latran après l'incendie de 1308 », Cuozzo E., Déroche V., Peters-Custot A., Prigent V. (dir), Puer Apuliae, mélanges offerts à Jean-Marie Martin, Paris, 2008, p. 197-206.
  • Elliott J., Warr C. (dir), The Church of Santa Maria Donna Regina: Art, Iconography and Patronage in Fourteenth-Century Naples, Burlington (VT), 2004, p. 79-92.
  • Emanuele e Gaetani F. M., « Marchese di Villabianca », Notizie storiche intorno agli antichi uffizj del regno di Sicilia, Palerme, 1764.
  • Enderlein L., « Die Künstler und der Hof im angiovinischen Neapel », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 61-77.
  • Enderlein L., Die Grablegen des Hauses Anjou in Unteritalien. Totenkult und Monumente, 1266-1343, Worms am Rhein 1997.
  • Engl R., Die verdrängte Kultur. Muslime im Süditalien der Staufer und Anjou (12.-13. Jahrhundert), Ostfildern, 2020 (Mittelalter-Forschungen 59).
  • Engl R., « ʿAbd al-ʿAzīz von Lucera (gest. 1301) : Aufstieg und Fall eines muslimischen Ritters im Königreich Sizilien », L. Clemens, M. Matheus dir., Christen und Muslime in der Capitanata im 13. Jahrhundert. Archäologie und Geschichte (Interdisziplinärer Dialog zwischen Archäologie und Geschichte 4), Trier, 2018, p. 231-249.
  • Epifanio V., Gli Angioini di Napoli e la Sicilia : dall'inizio del regno di Giovanna I alla pace di Catania, Napoli, 1936.
  • Epifanio V., Sulla politica di Clemente VI nella questione siculo-angioina : a proposito di una recente pubblicazione, Palermo, 1925.
  • Esposito L., Le pergamene dell’Archivio vescovile di Caiazzo (1286-1309), Arte Tipografica, Napoli, 2009.
  • Esposito M., Le frontiere di Amalfi : I castelli stabiani dal ducato indipendente alla dominazione angioina, Castellammare di Stabia, 1995.
  • Figliuolo Br., Di Meglio R., Ambrosio A. (dir.), Ingenita curiositas. Studi sull'Italia medievale per Giovanni Vitolo, 3 vol., Battipaglia, 2018 (index).
  • Filangieri di Candida R., Giotto a Napoli e gli avanzi di pitture nella Cappella Palatina Angioina, Firenze, 1937.
  • Filangieri R., Castel nuovo, reggia angioina ed aragonese di Napoli, Napoli, 1934.
  • Feniello A., I nemici degli Italiani, Bari, 2020.
  • Feniello A., Napoli 1343 : le origini medievali di un sistema criminale, Milano, 2015 [Naples, 1343 : aux origines médiévales d’un système criminel, trad. Paris, 2019].
  • Feniello A., « Il principato di Taranto e la sua corte nel X  secolo », in A. Beauchamp, A. Furió Diego, G. Gamero Igea, M. Narbona Cárceles dir., Acoger, abastecer y financiar la corte : las relaciones entre las cortes ibéricas y las sociedades urbanas a finales de la Edad Media, Valencia, 2019, p. 135-150.
  • Feniello A., « Aspetti della produzione agricola in Terra d’Otranto nel Quattrocento. II caso di Oria », in A. Galdi, G. Gargano, G. Iorio dir., Amalfi, il Mezzogiorno e il Mediterraneo : studi offerti a Gerardo Sangermano, Amalfi, 2017, p. 103-118.
  • Feniello A., « Pietro Egidi e la striografia del Meridione », in M. Azzolini, M. Miglio, dir., Pietro Egidi: giornata di studi, Viterbo, 18 novembre 2015, Roma, 2017, p. 37-52.
  • Feniello A., « Napoli, una capitale economica nel Mediterraneo del 300 », in B. Figliuolo, G. Petralia, F. Simbula, Pinuccia Franca dir., Spazi economici e circuiti commerciali nel Mediterraneo del Trecento : atti del Convegno internazionale di studi, Amalfi, 4-5 giugno 2016, Amalfi, 2017, p. 319-340.
  • Feniello A., « Alcune note sulle masserie di Capitanata nel tardo medioevo », in Bullettino dell’Istituto storico italiano per il Medio Evo, t. 119 (2017), p. 359-374.
  • Feniello A., « Francesco Coppola : un modello di ascesa sociale nel Mezzogiorno tardomedioevale », L. Tanzini, S. Tognetti dir., La mobilità sociale nel Medioevo italiano. Competenze, conoscenze e saperi (secc. XII-XV), Roma, 2016, p. 211-241.
  • Feniello A., La rete fieristica nel Regno di Napoli nell’età di Ferrante d’Aragona, in F. P. Iradiel Murugarren, G. Navarro Espinach, L. D. Igual, C. Villanueva Morte dir., Identidades urbanas, Corona de Aragón - Italia : redes económicas, estructuras institucionales, funciones políticas (siglos XIV-XV), Zaragoza, 2016, p. 279-292.
  • Feniello A., « Un capitalismo mediterraneo. I Medici e il commercio del grano in Puglia nel tardo Quattrocento », in Archivio storico italiano, t. 172 (2014), p. 435-476.
  • Feniello A., « Catalani a Napoli nel XV secolo. Aristrocrazia, artigiani, imprenditori economici », in M. G. Meloni dir., Élites urbane e organizzazione sociale in area mediterranea fra tardo medioevo e prima età moderna. Atti del seminario di studi Cagliari, 1-2 novembre 2011, Cagliari, 2013, p. 33-45.
  • Feniello A., « Aspetti dell’economia tarantina da due frammenti di registri della dogana (1463-1466) », in L. Petracca, B. Vetere dir., Un principato territoriale nel Regno di Napoli ? Gli Orsini del Balzo principi di Taranto (1399-1463). Atti del convegno di studi, Lecce 20-22 ottobre 2009, Roma, 2013, p. 423-438.
  • Feniello A., « Per la storia del commercio mediterraneo del lino. Il caso napoletano (X-XV) », in Archivio storico italiano, t. 171 (2013), p. 3-34.
  • Feniello A., « Tracce dell’economia catalano-aragonese a Napoli », in Bullettino dell’Istituto storico italiano per il Medio Evo, t. 114 (2012), p. 181-198.
  • Feniello A., « Alle origini di Napoli capitale : il porto, la terra, il denaro », in Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, t. 124-2 (2012), p. 567-584.
  • Feniello A., « Crisi e trasformazione del territorio napoletano nel Trecento », in P. Peduto, A. Santoro dir., Archeologia dei castelli nell'Europa angioina (secoliXIII - XV). Atti del convegno internazionale, Università degli Studi di Salerno, Campus di Fisciano, Facoltà di Lettere e Filosofia Aula "Nicola Cilento", 10-12 novembre 2008, Borgo San Lorenzo, 2011, p. 126-132.
  • Feniello A., « Napoli al tempo di Renato d’Angiò », in Bullettino dell’Istituto storico italiano per il Medio Evo, t. 112 (2010), p. 273-296.
  • Feniello A., « II promontorio di Posillipo in età angioina », in B. Vetere dir., Napoli nel Medioevo. Segni culturali di una città, t. 2, Galatina, 2009, p. 79-98.
  • Feniello A., « Naples dans l’aventure italienne », in J.-M. Matz dir., Le roi René dans tous ses États (1409-1480), Paris, 2009, p. 99-124.
  • Feniello A., « Aspetti e problemi dell’agricoltura napoletana nel tardo Medioevo », in Bullettino dell’Istituto storico italiano per il Medio Evo, t. 109-2 (2007), p. 85-116.
  • Feniello A., « Descenderunt ad vallem… usque ad plagiam litoris. Attività e ruolo delle famiglie scalesi in Amalfi nel secolo XV », in Schola salernitana, t. 7-8 (2002-2003), p. 109-118.
  • Feniello A., Les campagnes napolitaines à la fin du Moyen Âge : mutations d’un paysage rural, Paris, 2001.
  • Feniello A., « Marchandises et charges publiques : la fortune des d’Afflitto, hommes d’affaires napolitains du XVesiècle », in Revue historique, t. 302 (2000), p. 55-119.
  • Feniello A. dir., Napoli : notai diversi 1322-1541 ; dalle “Variarum rerum” di G. B. Bolvito, Napoli, 1998.
  • Feniello A., « Il “Portus pisanorum” di Napoli e il nuovo porto angioino », in Bollettino Storico Pisano, t. 64 (1995), p. 225-232.
  • Fodale S., « La Calabria angioino-aragonese », Storia della Calabria medievale. I quadri generali, Rome, 2001, p. 183-262.
  • Fodale S., « Tra Angioini e Aragonesi », Il Sistema Feudale nella Calabria Medievale. Atti del X Congresso Storico Calabrese (Cosenza 9-11 dicembre 2004), Castrovillari, 2009, p. 73-83.
  • Fraschetti S., « I Sarcofagi dei reali angioini in Santa Chiara di Napoli », L’Arte, 1, 1898, p. 385-438.
  • Freigang Chr., « Kathedralen als Mendikantenkirchen: zur politischen Ikonographie der Sakralarchitektur unter Karl I., Karl II. und Robert dem Weisen », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 33-60.
  • Gaglione M., « Dai primordi del francescanesimo femminile a Napoli fino agli statuti per il monastero di S. Chiara », La chiesa e il convento di Santa Chiara. Committenza artistica, vita religiosa e progettualità politica nella Napoli di Roberto d’Angiò e Sancia di Maiorca. Atti del Convegno internazionale di studio, Napoli, 28-30 aprile 2011 (Quaderni del Centro Interuniversitario per la Storia delle Città Campane nel Medioevo, n. 6), F. Aceto, S. D’Ovidio, E. Scirocco, (dir), Battipaglia, Laveglia & Carlone, 2014, p. 27-128.
  • Gaglione M., Amalfi e Napoli tra alto Medioevo ed età angioina, Interscambi socio-culturali ed economici fra le città marinare d'Italia e l'Occidente. Atti del Convegno Internazionale di Studi in memoria di Ezio Falcone, B. Figliuolo, P. F. Simbula (dir), Amalfi, Centro di Cultura e Storia Amalfitana, 2014, p. 33-69.
  • Gaglione M., « Francescanesimo femminile a Napoli : dagli statuti per il monastero di Santa Chiara (1321) all’adozione della prima regola per Santa Croce di Palazzo », Frate Francesco, 79, 1, 2013, p. 29-95.
  • Gaglione M., « Il San Ludovico di Simone Martini, manifesto della santità regale angioina », Rassegna Storica Salernitana, n. s., XXIX/2, 58, 2012, p. 9-125.
  • Gaglione M., Donne e potere a Napoli. Le sovrane angioine : consorti, vicarie e regnanti (1266-1442), Soveria Mannelli, 2009.
  • Gaglione M., Amalfi e Napoli tra Alto Medioevo ed Età angioina (Quaderni del Centro di Cultura e Storia Amalfitana n. 6), Amalfi, Centro di Cultura e Storia Amalfitana, 2012.
  • Gaglione M., « La cattedrale e la città. Monarchia, episcopato, comunità cittadina nella Napoli angioina », Studi storici, 52, 2011, p. 195-227.
  • Gaglione M., Converà ti que aptengas la flor : profili di sovrani angioini, da Carlo I a Renato (1266-1442), Milano, Lampi di stampa, 2009.
  • Gaglione M., « Il quartiere della Scalesia nella Napoli angioina », Tra storia e urbanistica. Colonie mercantili e minoranze etniche in Campania tra Medioevo ed età contemporanea. Atti del Seminario di studio del 15-16 marzo 2007, G. Vitolo, T. Colletta (dir), Storia dell’Urbanistica-Campania, 8, 2008, p. 40-61.
  • Gaglione M., « Sancia d’Aragona-Maiorca tra impegno di governo ed attivismo francescano. La testimonianza delle lettere », Studi storici, 49, 2008, p. 931-984.
  • Galasso G., Il regno di Napoli. Il Mezzogiorno angioino e aragonese (1266-1494), Turin, 1992.
  • Galasso G., « L’image de la noblesse chez les historiens napolitains du XVIe siècle », Noël Coulet et Jean-Michel Matz (dir), La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge, École française de Rome, Rome, 2000, p. 737-747.
  • Galasso G., « La justice angevine. Une enquête à poursuivre », Boyer J.-P., A. Mailloux et L. Verdon (dir), La justice temporelle dans les territoires angevins aux XIIIe et XIVe siècles, École française de Rome, Rome, 2005, p. 419-433.
  • Galasso G., Naples médiévale. Du duché au royaume, Presses universitaires de Rennes, Rennes, 2013, 312 pages.
  • Galdi A., In orbem diffusior, famosior ... Salerno in età angioina (secc. XIII-XV), Schola Salernitana, Salerno, 2018.
  • Galdi A., « Poteri, società e culture in Salerno angioina », G. Alfano et al. dir., Boccaccio e Napoli. Nuovi materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento. Atti del Convegno « Boccaccio angioino. Per il VII centenario della nascita di Giovanni Boccaccio » (Napoli-Salerno, 23-25 ottobre 2013), Firenze, 2015, p. 327-339.
  • Galdi A., « Conflittualità, potere regio e dinamiche sociali nella Salerno angioina. Momenti di una ricerca in progress », Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, 123-1, 2011, p. 243-256.
  • Giordanengo G., « "De prestacione jurium feudalium" : un conseil de Matteo da Porta (Naples, mil. XIVe s.) », A Ennio Cortese, Roma, 2001, t. 2 p. 153-162.
  • Goebbels J., Das Militärwesen im Königreich Italien zur Zeit Karls I. von Anjou (1265-1285), Stuttgart, 1984.
  • Gregorio R., Considerazioni sopra la storia di Sicilia dai tempi normanni sino ai presenti, 3 vol., Palerme, 1972 (éd. orig. 1805-1813).
  • Hélary X., « Un problème d’équilibre européen ? La première maison d’Anjou et les rois de France (1265-1309) », Publications de la section historique de l’Institut G. -D. de Luxembourg, 124, 2010, p. 325-349.
  • Herde P., « Die Legation des Kardinalbischofs Gerhard von Sabina während des Krieges der Sizilischen Vesper und die Synode von Melfi (28. März 1284) », Rivista di Storia della Chiesa in Italia, 21, 1967, p. 1-53.
  • Jordan E., Les origines de la domination angevine en Italie, Paris, 1909 (réimpr. New York, 1960).
  • Kamp N., « Chiesa locale ed unità nel regno tra Normanni ed Angioini », C. D. Fonseca, H. Houben, B. Vetere dir, Unità politica e differenze regionali nel regno di Sicilia. Atti del convegno internazionale di studio in occasione del’VIII centenario della morte di Guglielmo II, re di Sicilia (Lecce-Potenza, 19-22 aprile 1989), Lecce, 1992, p. 151-171.
  • Kamp N., Kirche und Monarchie im Staufischen Königreich Sizilien. Prosopographische Grundlegung : Bistümer und Bischöfe des Königreichs 1194-1266, 1, Abruzzen und Kampanien, Munich, 1973.
  • Kelly S., The new Salomon. Robert of Naples (1309-1343) and fourteenth-century kingship, Brill-Leiden-Boston, 2003.
  • Kiesewetter A., Carducci C., Vallone G. (dir), Studi sul principato di Taranto in età orsiniana (Studi e ricerche della Società di storia patria per la Puglia XIV), Bari, 2005.
  • Kiesewetter A., « Karl II. von Anjou, Marseille und Neapel, », Marseille et ses rois de Naples. La diagonale angevine 1265-1382, I. Bonnot (dir), Aix-en-Provence, 1988, p. 61-75.
  • Kiesewetter A., « Das sizilianische Zweistaatenproblem 1282-1302 », Unità politica e differenze regionali nel Regno di Sicilia. Atti del Convegno internazionale di studio in occasione dell’VIII centenario della morte di Guglielmo II, re di Sicilia (Lecce-Potenza, 19-22 aprile 1989), C. D. Fonseca, H. Houben, B. Vetere (dir) (Pubblicazioni del Dipartimento di studi storici dal Medioevo all’Età contempoeanea della Università degli Studi di Lecce XXI), Galatina, 1992, p. 247-295.
  • Kiesewetter A., « Die Regentschaft des Kardinallegaten Gerhard von Parma und Roberts II. von Artois im Königsreich Neapel 1285 bis 1289 », K. Borchardt, E. Bünz dir, Forschungen zur Reichs-, Papst-, und Landesgeschichte Peter Herde zum 65. Geburstag von Freunden, Shülern und Kollegen dargebracht, 1, Stuttgart, 1988, p. 477-522.
  • Kiesewetter A., « Il governo et l’amministrazione centrale del Regno », G. Musca (dir), Le eredità normanno-sveve nell'età angioina : persistenze e mutamenti nel Mezzogiorno, Bari, 2004, p. 25-68.
  • Kiesewetter A., « I principi di Taranto e la Grecia (1294-1383) », Archivio storico pugliese, LIV, 2001, p. 53-100.
  • Kiesewetter A., « Ricerche e documenti per la signoria di Raimondo del Balzo-Orsini sulla contea di Lecce e sul principato di Taranto (1385-1399/1406) », Bollettino storico di Terra d’Otranto, XI, 2001, p. 17-30.
  • Kiesewetter A., « Ricerche costituzionali e documenti per la signoria ed il ducato di Atene sotto i de la Roche e Gualtieri V di Brienne (1204-1311) », Βυζάντιο, Βενετία και ο ελληνοφραγκικός κόσμος (13ος-15ος αιώνας). Πρακτικά του διεθνούς Συνεδρίου που οργανώθηκε με την ευκαιρία της εκατονταετηρίδας από τη γέννηση του Raymond-Joseph Loenertz o. p. (Βενετία, 1-2 δεκεμβρίου 2000), C. A. Maltezou C. A. -Schreiner P. (dir), Venise, 2002, p. 289-347.
  • Kiesewetter A., « Francesco Petrarca e Roberto d’Angiò », Archivio storico per le province napoletane, CXXIII, 2005, p. 145-176.
  • Kiesewetter A., « L’intervento di Niccolò IV, Celestino V e Bonifacio VIII nella lotta per il trono ungherese (1290-1303) », Bonifacio VIII. Ideologia e azione politica. Atti del Convegno organizzato nell’ambito delle celebrazioni per il VII centenario della morte (Città del Vaticano-Roma, 26-28 aprile 2004), Rome, 2006, p. 139-198.
  • Kiesewetter A., « Il principato di Taranto fra Raimondo Orsini del Balzo, Maria d’Enghien e re Ladislao d’Angiò-Durazzo (1399-1407) », Un principato territoriale nel regno di Napoli ? Gli Orsini del Balzo, principi di Taranto (1399-1463). Atti del Convegno di studi (Lecce, 20-22 ottobre 2009), Petracca L. -Vetere B. (dir) (Fonti e studi per gli Orsini di Taranto. Studi I), Rome, 2013, p. 147-161.
  • Kiesewetter A., « ‘Princeps est imperator in principatu suo’. Intitulatio e datatio nei diplomi dei principi angioini di Taranto », «Il re cominciò a conoscere che il principe era un altro re». Il principato di Taranto (secc. XII-XV). Atti del Convegno internazionale di studi (Napoli, 2-3 dicembre 2011), Colesanti G. (dir) (Fonti e studi per gli Orsini di Taranto. Studi II), Rome, 2014, p. 65-102.
  • Kiesewetter A., « L’acquisto e l’occupazione del litorale meridionale dell’Albania da parte di re Carlo I d’Angiò (1279-1283) », Rassegna storica salernitana, LXIII, 2015, p. 27-62.
  • Kiesewetter A., « I grandi ufficiali e le periferie del Regno. I dirigenti della cancelleria dei principi di Taranto e dei duchi di Durazzo (ca. 1305−1380) », Les grands officiers dans les territoires angevins-I grandi ufficiali nei territori angioini. Atti del Convegno internazionale di studio (Bergamo, 15-16 novembre 2013), R. Rao (dir), Rome, 2016.
  • Kiesewetter A., « Das Itinerar König Karls II. von Anjou (1271-1309) », Archiv für Diplomatik, Schriftgeschichte und Wappenkunde, XLIII, 1997, p. 85-283.
  • Kiesewetter A., « La cancelleria angioina », L’État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIIIe et XIVe siècle. Actes du Colloque international (Rome-Naples, 7-11 novembre 1995) (Collection de l’École française de Rome, 245), Rome, 1998, p. 361-415.
  • Kiesewetter A., « Il trattato del 18 ottobre 1305 fra Filippo I di Taranto e Giovanni I Orsini di Cefalonia per la conquista dell’Epiro », Archivio storico pugliese, XLVII, 1994, p. 177-213.
  • Kiesewetter A., « La cedola per la riscossione dell’“adohamentum” (adoa) nelle provincie del regno nel 1378 (ex Archivio di Stato di Napoli, Registro angioino 373, cc. 65r-102v) », in Serena Morelli (dir.), Périphéries financières angevines. Institutions et pratiques de l'administration de territoires composites (XIIIe-XVe siècle) – Periferie finanziarie angioine. Istituzioni e pratiche di governo su territori compositi (sec. XIII-XV), Roma, 2018, p. 177-204.
  • Kiesewetter A., « Un presunto monumento architettonico e una presunta fonte iconografica ae per Taranto al tempo di Raimondo del Balzo Orsini e di Maria d’Enghien (1399-1407) », in Archivio storico pugliese, t. 69 (2016), p. 161-180.
  • Kiesewetter A., « L’epistolario di Maria d’Enghien. Nuovi rinvenimenti e precisazioni », in Jean-Marie Martin, Rosanna Alaggio (dir.), “Quei maledetti Normanni”. Studi offerti a Errico Cuozzo per i suoi settant'anni da colleghi, allievi, amici, Ariano Irpino, 2016, t. 1, p. 521-582.
  • Kiesewetter A., « Carlo I d’Angiò (1279-1283) », in Rassegna storica salernitana, n. ser., t. 32, fasc. 63 (2015), p. 27-62.
  • Kiesewetter A., « Alle origini del Castello normanno di Taranto », in Cosimo D'Angela, Francesco Ricci (dir.), Il Castello aragonese di Taranto. Atti del II Seminario, Taranto, Castello aragonese, 6-7 giugno 2007, Taranto, 2009, p. 15-28.
  • Kiesewetter A., « Matrimonio e trattative di alleanza tra i Visconti ei re aragonesi di Sicilia 1355-1380 », in Peter Rückert, Sönke Lorenz (dir.), Die Visconti und der deutsche Südwesten. Kulturtransfer im Spätmittelalter, Ostfildern, 2008, p. 207-236.
  • Kiesewetter A., « Problemi della signoria di Raimondo del Balzo Orsini in Puglia (1383-1406), in Antonio Cassiano, Benedetto Vetere (dir.), Dal giglio all'orso : i principi D’Angiò e Orsini del Balzo nel Salento, Galatina, 2006, p. 36-90.
  • Kiesewetter A., « Il Castello di Taranto in età normanna e svevoangionia », in Cosimo D'Angela, Francesco Ricci (dir.), Dal Kástron bizantino al Castello aragonese. Atti del seminario, Taranto, Castello Aragonese, 17 november 2004, Taranto, 2006, p. 41-50.
  • Kiesewetter A., « Megareites di Brindisi, Maio di Monopoli e la signoria sulle isole ionie (1185-1250), in Archivio storico pugliese, t. 59 (2006), p. 45-90.
  • Kiesewetter A., « Tre privilegi originali inediti di Roberto II di Basunvilla, conte di Conversano e di Loretello (1140 ca-1182) », in Giancarlo Andenna, Hubert Houben (dir.), Mediterraneo, Mezzogiorno, Europa. Studi in onore di Cosimo Damiano Fonseca, Bari, 2004, p. 593-620.
  • Kiesewetter A., « Bonifacio VIII e gli Angioini », in Enrico Menestò (dir.), Bonifacio VIII. Atti del XXXIX Convegno Storico Internazionale, Todi, 13-16 ottobre 2002, Spoleto, 2003, p. 171-214.
  • Kiesewetter A., « Le strutture castellane tarantine nell’età angioina », in Cenacolo, n. ser., t. 7 (1995), p. 21-51.
  • Kiesewetter A., « L’anno di nascita del re Roberto d’Angiò e del principe Filippo I di Taranto », in Quellen und Forschungen aus italienischen Archiven und Bibliotheken, t. 74 (1994), p. 664-672.
  • Kiesewetter A., Esch A., « L’Italia meridionale tra i primi Angioini. Copie dai perduti registri angioini nella tenuta di Eduard Sthamer », in Quellen und Forschungen aus italienischen Archiven und Bibliotheken, t. 74 (1994), p. 646-663.
  • Kosegarten A., « Ecclesia spiritualis: Joachimismus und Kaiserprophetie in der Pisaner Domkanzel von Giovanni Pisano Middeldorf », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 149-190.
  • Kreytenberg G., « Ein doppelseitiges Triptychon in Marmor von Tino di Camaino aus der Zeit um 1334 », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 261-274.
  • Krüger K., « A deo solo et a te regnum teneo », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 79-119.
  • La Mantia G., Capitoli angioini sul diritto di sigillo della cancelleria regia per la Sicilia posteriori al 1272, Palermo, 1907.
  • La Mantia G., La guerra di Sicilia contro gli Angioini negli anni 1313-1320 : e la data dei capitoli di nuova gabelle regie per le galere e la difesa del Regno, Palermo, 1910.
  • La Mantia G., « Capitoli angioini sul diritto di sigillo della Cancelleria regia per la Sicilia posteriori al 1272 », Archivio Storico Siciliano, 32, 1908, p. 421-452.
  • La Mantia G., « Su l’uso della registrazione nella cancelleria del regno di Sicilia dai normanni a Federico III d’Aragona (1130-1377) », Archivio Storico Siciliano, 31, 1906, p. 197-219.
  • La Mantia G., Prefazione, Codice diplomatico dei re aragonesi di Sicilia, 1282-1355, Palerme, 1918, p. VII-CCXV.
  • Labande E. R., Rinaldo Orsini comte de Tagliacozzo, Monaco-Paris 1939.
  • Laurent M. H., « Contributo alla storia dei vescovi del regno di Sicilia », Rivista di storia della Chiesa in Italia, t. 2 (1948), p. 371-381.
  • Leone de Castris P., Arte di corte nella Napoli angioina, Firenze, 1986.
  • Licinio R., Castelli medievali. Puglia e Basilicata dai normanni a Federico II e Carlo I d’Angiò, Bari, 1994.
  • Lucherini V., « Tombe di re, vescovi e santi nella Cattedrale di Napoli: memoria liturgica e memoria profana », in Medioevo: la chiesa e il palazzo. Atti del convegno internazionale (Parma, 20-24 settembre 2005), Milano, Electa, 2007, p. 679-690.
  • Lucherini V., « Architettura medievale a Napoli. Un dibattito sui controversi casi delle chiese di San Lorenzo e San Domenico », Journal für Kunstgeschichte, 11, 2007, p. 14-24.
  • Lucherini V., « Un nuovo affresco di Montano d’Arezzo nella Cattedrale di Napoli e la committenza dell’arcivescovo Giacomo da Viterbo (1303-1308) », Arte Medievale, n. s., VI, 2007 (= 2009), 1, p. 105-124.
  • Lucherini V., « La Cappella di San Ludovico nella Cattedrale di Napoli, le sepolture dei sovrani angioini, le due statue dei re e gli errori della tradizione storiografica moderna », Zeitschrift für Kunstgeschichte, 70, 2007, p. 1-22.
  • Lucherini V., « Il Chronicon di Santa Maria del Principio (1313 ca.) e la messa in scena della liturgia nel cuore della Cattedrale di Napoli », C. Gasparri, G. Greco, R. Pierobon Benoit (dir.), Dall’immagine alla storia. Studi per ricordare Stefania Adamo Muscettola, Napoli, Naus, 2010 (Quaderni del Centro Studi Magna Grecia, 10), p. 521-549.
  • Lucherini V., La Cattedrale di Napoli. Storia, architettura, storiografia di un monumento medievale, Roma, École française de Rome, 2009 (Collection de École française de Rome, 417), 448 p. 
  • Lucherini V., « Le tombe angioine nel presbiterio di Santa Chiara a Napoli e la politica funeraria di Roberto d’Angiò », Medioevo: i committenti. Atti del convegno internazionale (Parma, 21-26 settembre 2010), Milano, Electa, 2011, p. 477-504.
  • Lucherini V., « Un papa francese a Napoli: un’immagine trecentesca di Urbano V identificata e le effigi dei fondatori di Sant’Eligio », Le plaisir de l’art du Moyen Age. Commande, production et réception de l’œuvre d’art, Paris, Picard, 2012, p. 181-192.
  • Lucherini V., « Il refettorio e il capitolo del monastero maschile di Santa Chiara: l’impianto topografico e le scelte decorative », F. Aceto, S. D’Ovidio, E. Scirocco (dir.), La chiesa e il convento di Santa Chiara. Committenza artistica, vita religiosa e progettualità politica nella Napoli di Roberto d’Angiò e Sancia di Maiorca, Battipaglia, Laveglia & Carlone, 2014, p. 385-430.
  • Lucherini V., « Strategie di visibilità dell’architettura sacra nella Napoli angioina: la percezione da mare e la testimonianza di Petrarca », M. Bacci, M. Rohde (dir.), The Holy Portolano. The Sacred Geography of Navigation in the Middle Ages. Le Portulan sacré. La géographie religieuse de la navigation au Moyen Âge. Fribourg Colloquium 2013. Colloque Fribourgeois 2013, De Gruyter, 2014 (Scrinium Friburgense, 36), p. 197-220, 408-415.
  • Lucherini V., « Precisazioni documentarie e nuove proposte sulla commissione e l’allestimento delle tombe reali angioine nella Cattedrale di Napoli », L’officina dello sguardo. Scritti in onore di Maria Andaloro. I luoghi dell’arte. Immagine, memoria, materia, Roma, Gangemi editore, 2014, p. 185-192.
  • Lucherini V., « Il polittico portatile detto di Roberto d’Angiò nella Moravská galerie di Brno: questioni di araldica, committenza e iconografia », Hortus artium medievalium, XXI, 2014, p. 772-782.
  • Lucherini V., « Il pane e le reliquie: la traslazione di Ludovico d’Angiò (1319) e la deroga agli Statuti di Marsiglia », G. Archetti (dir.), La civiltà del pane. Atti del convegno internazionale (Brescia, 1o-6 dicembre 2014), Spoleto, Centro Studi Longobardi-CISAM, 2015, p. 1371-1401.
  • Lucherini V., « Il “testamento” di Maria d’Ungheria a Napoli: un esempio di acculturazione regale », E. Brilli, L. Fenelli, G. Wolf (dir.), Images and Words in Exile. Avignon and Italy during the First Half of the 14th Century, Firenze, Sismel-Edizioni del Galluzzo, 2015 (Millennio Medievale, 107), p. 433-450.
  • Lucherini V., « Celebrare e cancellare la memoria dinastica nella Napoli angioina: le tombe del principe Andrea d’Ungheria e della regina Giovanna I », Hortus artium medievalium, XXI, 2015, p. 76-91.
  • Lucherini V., « La memoria monumentale dei “christianissimi” re angioini di Napoli: manipolazioni storiografiche e artistiche tra Cinque e Seicento », I. Foletti, M. Gianandrea, S. Romano, E. Scirocco, Re-thinking, Re-making, Re-living Christian Origins, Roma, Viella, 2018, p. 209-233.
  • Lucherini V., « Sulla rifunzionalizzazione post-medievale delle immagini sacre medievali », V. Lucherini, Immagini medievali di culto dopo il Medioevo, Roma, Viella, 2018 (Quaderni napoletani di storia dell’arte medievale, 1), p. 7-18.
  • Lucherini V., « Le processioni di reliquie e lo spazio del sacro », V. Lucherini, Reliquie in processione nell’Europa medievale, Roma, Viella, 2018 (Quaderni napoletani di storia dell’arte medievale, 2), p. 7-20.
  • Lucherini V., « Per un approccio storiografico alla monumentalizzazione della morte dei sovrani medievali », Hortus artium medievalium, 25/1, 2019, p. 106-119.
  • Lucherini V., « Un contributo per la memoria sepolcrale nella Napoli angioina », F. Caglioti, V. Lucherini (dir.), Inedita mediævalia. Scritti in onore di Francesco Aceto, Roma, Viella, 2019, p. 247-257.
  • Lucherini V., « Rimembranza e perennità dei cavalieri angioini dell’Ordre du Saint-Esprit au Droit Désir (Napoli, 1352) », V. Lucherini, M. Squillante (dir.), La memoria post mortem dall’Antichità al Medioevo, Roma, Viella, 2019, p. 181-215.
  • Lucherini V., Barral-Altet X., « The Art of Southern Italy and Sicily under Angevin and Catalan–Aragonese Rule », Th. DaCosta Kaufmann (dir.), Oxford Bibliographies in Art History, New York, Oxford University Press, 2020.
  • Lucherini V., « La Napoli angioina e le sue relazioni con il Regno d’Ungheria nella storiografia ungherese tra Ottocento e Novecento », R. Delle Donne (dir.), Agli inizi della storiografia medievistica in Italia. Atti del convegno internazionale (Napoli, 16-18 dicembre 2015), in corso di stampa.
  • Lucherini V., « La genesi storiografica di un nuovo Kunstlandschaft: l’arte medievale dell’Italia meridionale », R. Delle Donne (dir.), Agli inizi della storiografia medievistica in Italia. Atti del convegno internazionale (Napoli, 16-18 dicembre 2015), in corso di stampa.
  • Macchione A., « Quadri prosopografici della feudalità calabrese in età angioina », Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, t. 132-2 (2020), [en ligne].
  • Manzari F., « Un libro di storia miniato a Napoli (vat. Lat. 1860) e l’attività del “Maestro del Salomone della Casantense” », Boccaccio e Napoli. Nuovi materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento, Atti del convegno Boccaccio angioino. Per il VII centenario della nascita di Giovanni Boccaccio, Napoli-Salerno, 23-25 ottobre 2013, Firenze, 2014, p. 405-416.
  • Manzari F., « Le psautier et livre d’heures de Jeanne I d’Anjou : pratiques françaises de dévotion et exaltation dynastique à la cour de Naples », L’art de l’enluminure, 32, 2010, p. 2-33.
  • Manzari F., « Miniatori napoletani e dell’Italia centrale nei frammenti di corali certosini del XIV secolo raccolti da Vittorio Giovardi », Rivista di storia della miniatura, 14, 2010, p. 116-138.
  • Martin J.-M., « Note sur la chronologie des actes de Lucera édités dans le Codex Diplomaticus Cavensis », dans Mélanges de l’École française de Rome, t. 84, 1972, p. 7-11.
  • Martin J.-M., « Étude sur le Registro d’istrumenti di S. Maria del Galdo suivie d’un catalogue des actes », dans Mélanges de l’École française de Rome, t. 92, 1980, p. 441-510.
  • Martin J.-M., « Note sur l’habitat fortifié médiéval en Pouille », dans Habitats fortifiés et organisation de l’espace en Méditerranée médiévale. Table ronde tenue à Lyon les 4 et 5 mai 1982, A. Bazzana, P. Guichard, J.-M. Poisson dir., Lyon, 1983 (Travaux de la Maison de l’Orient, 4), p. 105-108.
  • Martin J.-M., « L’organisation administrative et militaire du territoire », dans Potere, società e popolo nell’età sveva (1210-1266). Atti delle Seste Giornate Normanno-Sveve (Bari 1983), Bari, 1985, p. 71-121.
  • Martin J.-M., « La colonie sarrasine de Lucera et son environnement. Quelques réflexions », dans Mediterraneo medievale. Scritti in onore di Francesco Giunta, Soveria Mannelli, Catanzaro, 1989, p. 797-811.
  • Martin J.-M., « Les communes en Italie méridionale aux XIIe et XIIIe siècles », dans Villes, bonnes villes, cités et capitales. Mélanges offerts à Bernard Chevalier, Tours, 1989, p. 201-210.
  • Martin J.-M., « I Saraceni a Lucera. Nuove indagini », dans Miscellanea di Storia Lucerina, t. 2, Lucera, 1989, p. 11-34 (trad. italienne, n63).
  • Martin J.-M., « Cathédrale et cité en Italie méridionale au Moyen Âge », dans Cattedrale, città e contado tra Medioevo ed età moderna. Atti del seminario di studi. Modena, 15-16 novembre 1985, G. Santini dir., Milan, 1990 (Pubblicazioni della facoltà di Giurisprudenza. Dipartimento di Scienze Giuridiche. Università di Modena, 12 n. s.), p. 29-39.
  • Martin J.-M., « Les villes neuves en Pouille au XIIIe siècle », dans I borghi nuovi. Secoli XII-XIV, R. Comba, A. A. Settia dir., Cuneo, 1993, p. 115-135 (rééd. Journal des Savants, 1995, p. 121-143).
  • Martin J.-M., « Un document épiscopal sur la vénération du saint Suaire en Italie au XIVe siècle », dans Les prélats, l’Église et la société́. XIe-XVe siècles. Hommage à Bernard Guillemain, Bordeaux, 1994, p. 135-141.
  • Martin J.-M., « L’évolution démographique de l’Italie méridionale du VIe au XIVe siècle », dans Demografia e società nell’Italia medievale (secoli IX-XIV), R. Comba, I. Naso dir., Cuneo, 1994, p. 351-362.
  • Martin J.-M., Les actes de l’abbaye de Cava concernant le Gargano (1086-1370), Bari, 1994 (Codice diplomatico Pugliese, 32).
  • Martin J.-M., « Diversità e unità del Regno », dans Federico II : immagine e potere, M. S. Calò Mariani, R. Cassano dir., Venezia, 1995, p. 3-7.
  • Martin J.-M., E. Cuozzo, Federico II. Le tre capitali del regno. Palermo-Foggia-Napoli, Napoli (Procaccini), 1995.
  • Martin J.-M., « Frédéric II et Castel del Monte », dans Histoire artistique de l’Europe. Le Moyen Âge, G. Duby, M. Laclotte dir., Paris, 1995, p. 261-267.
  • Martin J.-M., E. Cuozzo, Le pergamene di S. Cristina di Sepino (1143-1463), Roma, 1998 (Sources et documents d’Histoire du Moyen Âge publiés par l’École française de Rome, 1).
  • Martin J.-M., « La construction de quelques palais de Charles Ier d’Anjou en Pouille et en Basilicate d’après les registres angevins », dans Le village médiéval et son environnement. Études offertes à Jean-Marie Pesez, L. Feller, P. Mane, F. Piponnier dir., Paris, 1998, p. 161-180 (rééd. Les espaces sociaux de l’Italie urbaine (XIIe-XVe siècles), P. Boucheron, O. Mattéoni dir., Paris, 2005, p. 223-242).
  • Martin J.-M., « Le domaine royal de Mesagne aux XIIe et XIIIe siècles », dans Cavalieri alla conquista del Sud. Studi sull’Italia normanna in memoria di Léon-Robert Ménager, E. Cuozzo, J.-M. Martin dir., Roma-Bari, 1998, p. 401-421.
  • Martin J.-M., « Fiscalité et économie étatique dans le royaume angevin de Sicile à la fin du XIIIe siècle », dans L’État angevin. Pouvoir, culture et société́ entre XIIIe et XIVe siècle, Rome,1998 (Collection de l’École française de Rome, 245 – Nuovi Studi Storici, 45), p. 601-648.
  • Martin J.-M., Foggia nel Medioevo, Galatina (Congedo), 1998 (Le città del Mezzogiorno medievale, B. Vetere, A. Leone dir., 2).
  • Martin J.-M., « La frontière septentrionale du royaume de Sicile à la fin du XIIIe siècle », dans Ét. Hubert dir., Une région frontalière au Moyen Age. Les vallées du Turano et du Salto entre Sabine et Abruzzes, 2000 (Collection de l'École française de Rome, 263), p. 291-303.
  • Martin J.-M., « Quelques réflexions sur Frédéric II et la France », dans Frédéric II (1194-1250) et l’héritage normand de Sicile, Caen, 2000, p. 29-49.
  • Martin J.-M., s. v. « Amalfi », « Angevins de Naples », « Charles Ier d’Anjou », « Exarchat », « Frédéric II », « Naples », dans Dictionnaire du Moyen Age, C. Gauvard, A. de Libera, M. Zink dir., Paris, 2002.
  • Martin J.-M., « Le cas du royaume de Sicile : traditions et influences occidentales », dans Les palais dans la ville. Espaces urbains et lieux de la puissance publique dans la Méditerranée médiévale, P. Boucheron, J. Chiffoleau dir., Lyon, 2004 (Collection d’histoire et d’archéologie médiévales, 13), p. 77-93.
  • Martin J.-M., « Les revenus de justice de la première maison d’Anjou dans le royaume de Sicile », dans La justice temporelle dans les territoires angevins aux XIIIe et XIVe siècles. Théories et pratiques, J.-P. Boyer, A. Mailloux, L. Verdon dir., Roma, 2005 (Collection de l’École française de Rome, 354), p. 143-158.
  • Martin J.-M., « Les souverains normands, souabes et angevins et l’identité de la noblesse romaine », dans La nobiltà romana nel Medioevo, S. Carocci dir., Rome, 2006 (Collection de l’École française de Rome, 359), p. 237-262.
  • Martin J.-M., « Les débuts de la transhumance : économie et habitat en Capitanate », dans Bullettino dell’Istituto storico italiano per il Medio Evo, t. 109-2, 2007, p. 117-137.
  • Martin J.-M., « Fortifications isolées dans les campagnes de l’Italie méridionale », dans Motte, torri e caseforti nelle campagne medievali (secoli XII-XV). Omaggio ad Aldo A. Settia, R. Comba, F. Panero, G. Pinto dir., Cherasco, 2007, p. 343-354.
  • Martin J.-M., « Le Mont-Cassin et l’évêché d’Ugento », dans Vaticana et Medievalia. Études en l’honneur de Louis Duval-Arnould, J.-M. Martin, B. Martin-Hisard, A. Paravicini Bagliani dir., Firenze, 2008 (Millenio Medievale, 71), p. 311-322.
  • Martin J.-M., « Les fortifications de Naples (Ve-XIIIe siècle) », dans Castrum 8. Le château et la ville. Espaces et réseaux (VIe-XIIIe siècle), P. Cressier, Roma-Madrid, 2008 (Collection de la Casa de Velázquez, 108. Collection de l’École française de Rome, 105/8), p. 299-310.
  • Martin J.-M., « Il casale », dans Dall’habitat rupestre all’organizzazione insediativa del territorio pugliese (secoli X-XV). Atti del III Convegno internazionale sulla civiltà rupestre. Savelletri di Fasano (BR), 22-24 novembre 2007, E. Menestò dir., Spoleto, 2009, p. 31-46.
  • Martin J.-M., « I castelli federiciani nelle città del Mezzogiorno d’Italia », dans Castelli e fortezze nelle città e nei centri minori italiani (secoli XIII-XV), F. Panero, G. Pinto dir., Cherasco, 2009, p. 251-269.
  • Martin J.-M., « La curia regis et l’organisation de l’État », dans Un regno nell’impero. I caratteri originari del regno normanno nell’età sveva : persistenze e differenze (1194-1266). Atti delle diciottesime Giornate normanno-sveve. Barletta-Bari-Dubrovnik, 14-17 octobre 2008, P. Cordasco, F. Violante dir., Bari, 2010, p. 121-159.
  • Martin J.-M., « Amalfi e le città marinare del Mezzogiorno d’Italia », dans Rassegna del Centro di cultura e storia amalfitana, t. 39-40, 2010, p. 29-49.
  • Martin J.-M., « L’aristocratie féodale et les villes », dans Eclisse di un regno. L’ultima età sveva (1251-1258). Atti delle diciannovesime Giornate normanno-sveve. Bari, 11-15 ottobre 2010, P. Cordasco, M. A. Siciliani dir., Bari, 2012, p. 119-161.
  • Martin J.-M., « Federico II e la Capitanata », dans Federico II e i cavalieri teutonici in Capitanata: recenti ricerche storiche e archeologiche. Atti del convegno internazionale (Foggia-Lucera-Pietramontecorvino, 10-13 juin 2009), P. Favia, H. Houben, K. Toomaspoeg dir., Galatina, 2012 (Acta Theutonica, 7), p. 31-44.
  • Martin J.-M., « Le service public, critère de distinction des élites : Italie méridionale de tradition byzantine et lombarde, Xe-XIIIe siècle », dans Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, t. 124-2, 2012, p. 531-545.
  • Martin J.-M., « Sizilien und das Mittelmeer von Byzanz bis zur Zeit der Staufer », dans M. Stolz dir., Rungänge der Mediävistik, t. 3, Berne, 2013, p. 9-19.
  • Martin J.-M., « Révoltes urbaines, communes et podestats dans le Royaume de Sicile après la mort de Fréderic II (1251-1257) », dans Medioevo per Enrico Pispisa, L. Catlioto, P. Corsi, E. Cuozzo, G. Sangermano, S. Tramontana, B. Vetere dir., Messine, 2015 (Percorsi medievali, 5), p. 243-264.
  • Martin J.-M., C. Carbonetti, A. Cervi, M. De Bianchi, « Les cartulaires ecclésiastiques de l’Italie médiévale », dans Mélanges de l’École française de Rome, t. 127-2, 2015 p. 489-497.
  • Martin J.-M., « Les actes du premier procès d’Adenolfo d’Aquino, comte d’Acerra (22 novembre 1286) », dans J.-M. Martin, R. Alaggio dir., « Quei maledetti Normanni ». Studi offerti a Errico Cuozzo per i suoi settant’anni da Colleghi, Allievi, Amici, Ariano-Irpino-Napoli, 2016, t. 1, p. 643-658.
  • Martin J.-M., A. Feniello, De la Pouille à l’Artois. Documents italiens concernant le comte d’Artois Robert II conservés aux Archives départementales du Pas-de-Calais (1266-1303), à paraître.
  • Massaro C., « La “Universitas Licii” nel secolo XV », Archivio storico per le province napoletane, XCV, 1977, p. 207-229.
  • Massaro C., Potere politico e comunità locali nella Puglia tardomedievale, Galatina, 2004.
  • Matheus M., Clemens L., « Musulmani e Provenzali in Capitanata nel XIII secolo. I primi risultati di un progetto internazionale e interdisciplinare », P. Favia, H. Houben, K. Toomaspoeg dir., Federico II e i cavalieri teutonici in Capitanata : recenti ricerche storiche e archeologiche. Atti del Convegno internazionale (Foggia, Lucera, Pietramontecorvino, 10-13 giugno 2009), Galatina, 2012, p. 369-404.
  • Mattanò V. M., La Basilica angioina di S. Chiara a Napoli : apocalittica ed escatologia, Napoli 2003.
  • Mazzoleni B., « Un frammento delle arche in pergamena della Cancelleria Angioina rinvenuto nell'Archivio di Stato di Napoli », Archivi, 28, 1961, 1-2, p. 35-42.
  • Mazzoleni J., Storia della ricostruzione della Cancelleria angioina, 1265-1434 (Testi e documenti di storia napoletana pubblicati dall’Accademia pontaniana, 37), Naples, 1987.
  • Meier H.-R., « Integration und Distinktion in der herrscherlichen Kunst im vorangiovinischen Königreich Sizilien », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 13-32.
  • Michalsky T., « Sponsoren der Armut », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 121-148.
  • Mignozzi M., Adda M., Disiecta membra : madonne di pietra nella Puglia angioina, Bari, 2013.
  • Minieri Riccio C., Brevi notizie intorno all’archivio angioino di Napoli, Naples, 1862.
  • Minieri Riccio C., Cenni storici intorno ai grandi uffizii del regno di Sicilia, Naples, 1872.
  • Minieri Riccio C., De' grandi uffiziali del Regno di Sicilia dal 1265 al 1285, Napoli, 1872.
  • Minieri Riccio C., Genealogia di Carlo I d’Angiò, prima generazione, Naples, 1857.
  • Minieri Riccio C., « Genealogia di Carlo II d’Angiò », Archivio storico per le province napoletane, VII, 1882, p. 5-67, 201-262, 465-496 e 653-684 ; VIII, 1883, p. 5-33, 197-226, 381-396 et 587-600.
  • Minieri Riccio C., Itinerario di Carlo I. di Angiò, ed altre notizie storiche : tratte da' registri angioini del grande archivio di Napoli, Napoli, 1872.
  • Minieri Riccio C., Nuovi studi riguardanti la dominazione angioina nel regno di Napoli, Naples, 1876.
  • Minieri Riccio C., Studi storici su' fascicoli angioini dell' Archivio della regia Zecca di Napoli, Napoli, 1863.
  • Minieri Riccio C., Studi storici, fatti sopra 84 registri angioini dell'archivio di stato di Napoli, Napoli, 1876.
  • Monti G. M., Dai normanni agli aragonesi, Trani, 1936.
  • Monti G. M., Dal secolo sesto al decimoquinto, Bari, 1929.
  • Monti G. M., Il diritto comune nella concezione sveva e angioina, Milano, 1938.
  • Monti G. M., Il Mezzogiorno d'Italia nel medioevo : studi storici, Bari, 1930.
  • Monti G. M., Zecche monete e legislazione monetaria angioina, Napoli, 1928.
  • Monti G. M., « Carlo II e i debiti angioino verso la Santa Sede », G. M. Monti, Da Carlo I a Roberto d'Angio. Ricerche e documenti, Trani, 1936, p. 117-132.
  • Monti G. M., « L’età angioina », Storia dell’Università di Napoli, Naples, 1924 (réimpr. Naples, 1993).
  • Monti G. M., « Sul testo dei Riti della Magna curia dei Maestri razionali et su Andrea d’Isernia », Annali del seminario giuridico-economico dell’Università di Bari, 1929, 2-1, p. 65-101.
  • Morelli S. (dir), Périphéries financières angevines. Institutions et pratiques de l’administration en territoires composites (XIIIe-XVe siècle) - Periferie finanziarie angioine. Istituzioni e pratiche di governo su territori compositi (sec. XIII-XV), Rome, 2018 (Collection de l'École française de Rome, 518/2).
  • Morelli S. « "Ad extirpanda vitia" : normativa regia e sistemi di controllo nella prima età angioina », Mélanges de l'École française de Rome. Moyen Âge, 109-2, 1997, p. 463-475.
  • Morelli S., « Giustizieri (prosopografia) », Enciclopedia fridericiana, 2 vol., Istituto dell’Enciclopedia italiana, I, p. 767-771, Rome, 2005
  • Morelli S., « Il personale giudiziario nel Regno di Napoli durante i regni di Carlo I e Carlo II d’Angiò », La justice temporelle dans le territoires angevins aux XIIIe et XIVe s. Théories et pratiques, J.-P. Boyer, A. Mailloux, L. Verdon (dir), Rome, 2005, p. 159-169.
  • Morelli S., « Il controllo delle periferie nel Mezzogiorno angioino : produzione e conservazione di carte », Reti Medievali. Rivista, 1, 2008, Scritture e potere. Pratiche documentarie e forme di governo nell’Italia tardomedievale, p. 1-30.
  • Morelli S., « Osservazioni sull’uso dell’ inquisitio nel Mezzogiorno angioino », Dentro e fuori la Sicilia. Studi di storia per Vincenzo D’Alessandro, P. Corrao e I. Mineo (dir), Rome, 2009 p. 135-147.
  • Morelli S., « La territorialisation de la politique : compétence, objectif et méthode du personnel administratif préposé aux inquisitiones dans le Mezzogiorno angevin », Th. Pécout (dir,), Quand gouverner c’est enqueter. Le pratiques politiques de l’enquete princière, occident, XIIIe-XIVe siècles, De Boccard, 2010, p. 239-256.
  • Morelli S., « Le Elites burocratiche nel mezzogiorno angioino : mobilità sociale e processi identitari », La mobilità sociale : rappresentazioni, canali, protagonisti, metodi d’indagine (Économies et sociétés médiévales. La conjoncture de 1300 en Méditerranée occidentale), Rome, 2010, p. 187-206.
  • Morelli S., « Note sulla fiscalità diretta e indiretta nel Regno angioino », Studi in onore di Benedetto Vetere, C. Massaro, L. Petracca (dir), 2 vol., Galatina 2011, I, p. 389-413.
  • Morelli S., « Étrangers et citoyenneté dans le Royaume de Naples pendant la période angevine : quelques exemples d’une relation complexe », Provence historique, 64, 2014, Hommage à Jean-Paul Boyer, p. 130-145.
  • Morelli S., « Stranieri e forestieri a Napoli nel Decameron di Giovanni Boccaccio », Boccaccio e Napoli. Nuovi materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento. Atti del Convegno « Boccaccio angioino ». Per il VII centenario della nascita di Giovanni Boccaccio, Napoli-Salerno (Fisciano) 23-25 ottobre 2013, Firenze, 2015, p. 277-293.
  • Morelli S., « Officiers angevins : entre carrières bureaucratiques et parcours identitaires », Identités angevines. Entre Provence et Naples, J.-P. Boyer, A. Mailloux et L. Verdon (dir), Aix-en-Provence, 2016, p. 55-72.
  • Morelli S., « ‘Il furioso contagio delle genealogie. Spunti di storia politica e amministrativa per lo studio dei grandi ufficiali del Regno », Les grands officiers dans les territoires angevins-I grandi ufficiali nei territori angioini, Convegno internazionale, Università degli Studi di Bergamo, 15-16 novembre 2013, Rao R. (dir), Rome, 2016.
  • Morelli S., Giustizieri e distretti fiscali nel regno di Napoli durante la prima età angioina, Medioevo Mezzogiorno Mediterraneo. Studi in onore di Mario Del Treppo, Liguori, Naples, 2000, p. 301-323.
  • Morelli S., I Giustizieri nel Regno di Napoli al tempo di Carlo I d'Angiò : primi risultati di un'analisi prosopografica, L'État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIIIe et XIVe s., Rome 1998, p. 491-517.
  • Morelli S., Il personale giudiziario nel Regno di Napoli durante i regni di Carlo I e Carlo II d’Angiò, J.-P. Boyer, A. Mailloux, L. Verdon (dir) La justice temporelle dans le territoires angevins aux XIIIe et XIVe s. Théories et pratiques, Rome 2005, p. 159-169.
  • Morelli S., La storiografia sul regno angioino di Napoli : una nuova stagione di studi, Studi Storici, 41 (2000), 4, p. 1023-1044.
  • Morelli S., Per conservare la pace. I giustizieri nel Regno di Sicilia da Carlo I a Carlo II d’Angiò, Naples, 2012.
  • Moscati R., « Ricerche e documenti sulla feudalità napoletana nel periodo angioino », Archivio storico per le province napoletane, n. s. XXII, 1936, p. 1-15.
  • Nicolini N., Napoli e Venezia nell'età dei primi Angioini, Campobasso, 2015.
  • Niola V., « Les formulaires de la chancellerie angevine de Charles Ier à Jeanne Ire », Boyer J.-P. et Thierry Pécout, Réformer l’Église, réformer l’État : une quête de légitimité (XIe-XVe s.), Rives méditerranéennes, t. 28, Aix-en-Provence, 2007, p. 57-91.
  • Pace V., « Arte di età angioina nel regno », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 241-260.
  • Pacelli V., L'iconografia della Maddalena a Napoli : dall'età angioina al tempo di Caravaggio, Napoli, 2006.
  • Paciocco R., « Angioini e “spirituali”. I differenti piani cronologici e tematici di un problema », L’État angevin. Pouvoir, culture et société entre XIIIe et XIVe siècle, Rome, 1998, p. 253-287.
  • Palmieri S., « La chancellerie du royaume de Sicile à l’époque de Charles Ier », J.-P. Boyer et Th. Pécout, Réformer l’Église, réformer l’État : une quête de légitimité (XIe-XVe s.), Rives méditerranéennes, t. 28, Aix-en-Provence, 2007, p. 45-55.
  • Palmieri S., La cancelleria del regno di Sicilia in età angioina, Naples, 2006.
  • Peduto P., Santoro A. M. (dir), Archeologia dei castelli nell’Europa angioina (secoli XIII-XV), Atti del convegno internazionale, Salerno 10-12 novembre 2008, Firenze, Edizioni all’insegna del giglio, 2011.
  • Percy W. A., The revenues of the kingdom of Sicily under Charles I of Anjou 1266-1285 and their relationship to the Vespers, Ph. D., Princeton University, 1964.
  • Peri I., Uomini, città e campagna in Sicilia dall’XI al XIII secolo, Bari, 1978.
  • Perriccioli A., I romanzi cavallereschi miniati a Napoli. Napoli, 1979.
  • Perriccioli A., « Alcune precisazioni sul "Roman du roy Meliadus", ms. add. 12228 del British Museum », La miniatura italiana fra Gotico e Rinascimento, II Congresso di Storia della Miniatura. 24 - 26 settembre 1982. (vol. II, p. 51-64), Firenze, 1983.
  • Perriccioli A., « Aggiunte a Cristoforo Orimina », Studi di Storia dell'Arte in memoria di Mario Rotili, F. Bologna, A. Putaturo Murano, A. Perriccioli Saggese (dir), Napoli, 1984, p. 251-259.
  • Perriccioli A., « Miniature umbro-assisiati nella Napoli angioina: il Breviario I B 20 della biblioteca Nazionale », Prospettiva, Scritti in ricordo di Giovanni Previtali, 53-56, 1988-1989, p. 114-119.
  • Perriccioli A., « La miniatura nel Mezzogiorno », Storia del Mezzogiorno, vol. XI Aspetti e problemi dal medioevo all'età moderna, vol. XI, Napoli, 1986, p. 367-385.
  • Perriccioli A., « I codici miniati dal XII al XIV secolo », I codici miniati della Biblioteca oratoriana dei Girolamini di Napoli, A. Putatuto Murano, A. Perriccioli Saggese (dir), Napoli, 1995, p. 21-26.
  • Perriccioli A., « Viaggi di codici, viaggi di artisti: alcuni casi verificatisi a Napoli fra Duecento e Trecento », Le vie del medioevo, Atti del Convegno internazionale di studi, Parma, 28 settembre-1 ottobre 1998, A. C. Quintavalle (dir), p. 388-396.
  • Perriccioli A., « I codici della commedia miniati a Napoli in età angioina », Rivista di storia della miniatura, vol. 5, p. 151-158.
  • Perriccioli A., « L'art à la cour angevine: l'enluminure des XIIIe et XIVe siècles, saggio introduttivo e schede dei manoscritti », Les Anjou et Naples, Catalogo della mostra, Abbaye Royale de Fontevraud, Paris, 2001, p. 122-133, 302-312.
  • Perriccioli A., « Modelli giotteschi nella miniatura napoletana del Trecento », Medioevo, i modelli. Atti del II Convegno internazionale di studi, Parma, 27 settembre-1 ottobre 1999, C. A. Quintavalle (dir), Milano, 2002, p. 661-667.
  • Perriccioli A., « Gli Statuti dell’Ordine dello Spirito Santo o del Nodo. Immagine e ideologia del potere regio a Napoli alla metà del Trecento », Medioevo: Immagine e ideologia. Atti del IV Convegno internazionale di studi. Parma, 23-27 settembre 2002, C. A. Quintavalle (dir), Milano, 2005, p. 519-524.
  • Perriccioli A., « Le illustrazioni di storia a Napoli fra Duecento e Trecento: riflessione sullo stato degli studi », Medioevo, il tempo degli antichi. Atti del V Convegno internazionale di Studi, Parma, 24 - 28 settembre 2003, C. A. Quintavalle (dir), Milano, 2006, p. 547-556.
  • Perriccioli A., « Carlo I d'Angiò, re bibliofilo », Immagine e ideologia. Studi in onore di Arturo Carlo Quintavalle, Milano, 2007, p. 331-335.
  • Perriccioli A., « L'iconografia dell'Albero di Jesse nella pittura e nella miniatura dell'Italia meridionale in età angioina », Medioevo: Arte e storia. Medioevo - arte e storia. Atti del X convegno internazionale di studi. Parma. 18 - 22 settembre 2007, C. A. Quintavalle (dir), Milano, 2008.
  • Perriccioli A., « L’Offiziolo di Giovanna d’Angiò e un’inedita immagine di Brigida », Santa Brigida, Napoli, l’Italia, Atti del Convegno italo-svedese, Seconda Università di Napoli - S. M. Capua Vetere 2006, O. Fern, A. Perriccioli, M. Rotili (dir), Napoli, 2009, p. 221-240.
  • Perriccioli A., « Critophoro Orimina. An illuminator at the Angevin Court of Naples », The Anjou Bible. Naples 1340. A royal manuscript revealed, Lieve Watteeuw and Jan Van der Stock (dir), Paris-Leuven, 2010, p. 113-125.
  • Perriccioli A., « Materiali e prezzi in alcuni codici miniati di età angioina », Come nasce un manoscritto miniato. Scriptoria, tecniche, modelli e materiali, Congresso di storia della miniatura, Milano Università cattolica-Biblioteca Ambrosiana 2008, F. Flores d’Arcais, F. Crivello (dir), Modena, 2010, p. 127-136.
  • Perriccioli A., « Un codice bolognese alla corte di Carlo I d’Angiò », Napoli e l’Emilia, relazioni sociali e artistiche, Giornate internazionali di studio, Seconda Università di Napoli - S. M. Capua Vetere, 2008, A. Zezza (dir), Napoli, 2010, p. 19-30.
  • Perriccioli A., « Riflessi delle crociate nella committenza di un manoscritto miniato destinato a Carlo I d’Angiò », Medioevo: I committenti, Atti del Convegno internazionale di studi, Parma, 21-26 settembre 2010, C. A. Quintavalle (dir), Milano, 2011, p. 560-574.
  • Perriccioli A., « Dall’Histoire ancienne al Roman du Roy Meliadus. L’illustrazione della battaglia nella miniatura napoletana di età angioina », La battaglia nel Rinascimento meridionale. Moduli narrativi fra parola e immagine, G. Abbamonte, J. Barreto, T. D’Urso, A. Perriccioli Saggese, F. Senatore (dir), Roma, 2011, p. 17-27.
  • Perriccioli A., « Romanzi cavallereschi miniati a Napoli al tempo di Boccaccio », Boccaccio angioino. Materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento, G. Alfano, T. D’Urso, A. Perriccioli Saggese (dir), Bruxelles, 2012, p. 347-357.
  • Perriccioli A., « A proposito di alcuni libri di medicina miniati a Napoli nel XIV secolo », Manoscritti scientifici miniati dal tardo antico al Rinascimento tra tradizione classica e scienza araba, T. D’Urso e A Perriccioli Saggese (dir), Laveglia-Carlone, 2013, p. 62-75.
  • Perriccioli A., Orimina, Cristoforo, in Dizionario biografico degli Italiani, vol. 79, 2013.
  • Perriccioli A., « I più antichi cicli illustrati dell’Historie anciennne jusqu’à César sulle coste del Mediterraneo », Res gestae res. pictae Epen Illustrationen des XIII. bis XV. Jahrhunderts, Tagungsband, Wien, 2013, Codices manuscripti.
  • Perriccioli A., « Fra la badia e la corte. La committenza libraria di Filippo de Haya, abate di Cava e familiare del re », Il libro miniato e il suo committente. Per la ricostruzione delle biblioteche ecclesiastiche (secoli XI-XIV), T. D’Urso, A. Perriccioli Saggese, G. Z. Zanichelli (dir), Padova, 2016, p. 181-200.
  • Petralia G., Sui toscani in Sicilia tra Due e Trecento : la penetrazione sociale e il radicamento nei ceti urbani, Commercio, finanza, funzione pubblica. Stranieri in Sicilia e in Sardegna nei secoli XIII-XV, M. Tangheroni (dir), GISEM, Naples, 1989, p. 129-218.
  • Pispisa E., Messina nel Trecento. Politica, economia, società, Messine, 1980.
  • Pollastri S., « La noblesse provençale dans le royaume de Sicile (1265-1282) », Annales du Midi, 1988, t. 100, p. 405-434.
  • Pollastri S., « Une famille de l’aristocratie napolitaine : les Sanseverino (1270-1420) », Mélanges de l’École Française de Rome, Moyen Âge, 103, 1991, p. 237-260.
  • Pollastri S., « Il matrimonio di Maria Ruffo di Sinopoli con Blasco d’Alagona (1385) », Incontri Meridionali, 1-2, 1991, p. 205-219.
  • Pollastri S., La noblesse napolitaine sous la dynastie angevine : l’aristocratie des comtes (1265-1435), Doctorat d’Histoire médiévale, Université de Lille III, 1994 (dactylographié).
  • Pollastri S., « La présence ultramontaine dans le Midi italien (1266-1330) », Studi Storici Meridionali, 1995, XV, 1-2 (gen. -ago. 1995), p. 3-20.
  • Pollastri S., « Le lion dans le blason napolitain (première moitié du XIVe-1402) », L’aigle et le lion dans le blason médiéval moderne, IXe Colloque international d’Héraldique, Académie Internationale d’Héraldique, Société polonaise d’Héraldique, 1996, Varsovie, Wydawnictwo DiG, 1997, p. 127-141.
  • Pollastri S., Les Gaetani de Fondi. Recueil d’actes (1174-1623), Rome, L’Erma di Bretschneider, 1998 (Fondazione Camillo Caetani, Studi n. 8).
  • Pollastri S., « Les Burson d’Anjou, barons de Nocera puis comtes de Satriano (1268-1400) », N. Coulet, J.-M. Matz (dir), La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge : Actes du Colloque international organisé par l’Université d’Angers, 3-6 juin, Angers-Saumur, 1998, École Française de Rome, 2000, p. 89-114 (Collection de l’École Française de Rome, 275).
  • Pollastri S., « Les Ruffo de Calabre sous les Angevins : le contrôle lignager (1268-1435) », Mélanges de l’École Française de Rome, 2001, 113-1, p. 543-577.
  • Pollastri S., « L’aristocratie napolitaine au temps des Angevins », N. -Y. Tonnerre, E. Verry (dir), Les Princes angevins du XIIIe au XVe siècle. Un destin européen, Presses Universitaires de Rennes, Rennes, 2003, p. 155-181.
  • Pollastri S., « Tabelle e grafici », in G. Vitale, Elite burocratica e famiglia. Dinamiche e processi di costruzione statale nella Napoli angioino-aragonese, Napoli, 2003, p. 293-304.
  • Pollastri S., « La conquête du royaume de Sicile et les nouvelles inféodations (1268-1281) », Mémoire des Princes Angevins, 2004, p. 11-16.
  • Pollastri S., « Le “Liber donationum” et la conquête angevine du royaume de Sicile (1268-1281) », Mélanges de l’École Française de Rome, 116-2, 2004, p. 657-727.
  • Pollastri S., « Les relations entre feudataires et villes du littoral en Calabre au XIVe siècle », Ph. Jansen (dir), Entre monts et rivages. Les contacts entre la Provence orientale et les régions voisines au Moyen Âge, Nice, Cépam-CNRS, 2005, p. 249-264.
  • Pollastri S., « Enquête sur les droits de justice de l’aristocratie napolitaine (XIVe-XVe siècle). Quelques exemples », J.-P. Boyer, A. Mailloux, L. Verdon (dir), La Justice temporelle dans les territoires angevins aux XIIIe e XIVe siècles. Théories et pratiques, Colloque international, Maison Méditerranéenne des Sciences de l’Homme, Aix-en-Provence, 21-23 février 2002, Rome, 2005, p. 279-305 (Collection de l’École Française de Rome, 354).
  • Pollastri S., « La féodalité de la région de Matera sous les Angevins (XIIIe-XIVe siècles) », Il priorato di Santa Maria di Juso e la Chaise-Dieu, Convegno Internazionale di Studi, Archivi e reti monastiche tra Alvernia e Basilicata, 21-22 aprile 2005, Matera-Irsina, Congedo editore, 2007, p. 129-158.
  • Pollastri S., Inventarium Honorati Gaietani. L’inventario dei Beni di Onorato II Gaetani d’Aragona (1491-1493), trascrizione di Cesare Ramadori (1939), revisione critica, introduzione e aggiunte di Sylvie Pollastri, Rome, L’Erma di Bretschneider, 2006 (Documenti dell’Archivio Caetani).
  • Pollastri S., « Calabre angevine : le développement des ordres mendiants sous Charles II et Robert d’Anjou », A. Spanò (dir), Il Francescanesimo in Calabria, Convegno internazionale di Studio, Siderno-Gerace 26-27 maggio 2006, Soveria Manelli, Rubbettino editore, 2009, p. 85-94.
  • Pollastri S., « Les terres des feudataires rebelles », C. Carlone (dir), Diano e l’assedio del 1497. Teggiano, Convegno di Studi internazionali, Università Federico II di Napoli-Parco Letterario Pomponio Letto, Teggiano 7-9 settembre 2007, Salerno, Laveglia&Carlone, 2010, p. 277-292.
  • Pollastri S., « Jeux et enjeux des obédiences pour l’aristocratie napolitaine », G. Lobrichon, A. Jamme (dir), La papauté et le Grand Schisme, Langages politiques, impacts institutionnels, ripostes sociales et culturelles, Colloque International Université d’Avignon, 13-15 novembre 2008.
  • Pollastri S., « Gli insediamenti dei Cavalieri francesi nel Mezzogiorno alla fine del 13o secolo », Studi Atellani, Rassegna storica dei comuni, sept. dic. 2008, XXXIV, 150-151, p. 7-46.
  • Pollastri S., « Jacques Duèse à la cour des Angevins de Naples », Cahiers de Fanjeaux, 45, p. 83-100.
  • Pollastri S., Le lignage et le fief. L’affirmation du milieu comtal et la construction des états féodaux sous les Angevins de Naples (1265-1435), Paris : Publibook, 2011.
  • Pollastri S., « Le royaume, l’aristocratie, Charles comte de Gravina, duc de Duras. Mises en scène des discours politiques à Naples (1345-1381) », Mémoire des Princes angevins, 9, 2012, p. 7-21.
  • Pollastri S., « L’aristocratie comtale sous les Angevins (1265-1435) », Mélanges de l’École Française de Rome, 125-1, 2013.
  • Pollastri S., « Le royaume de Sicile (1265-1272) : la noblesse régnicole, Charles Ier d’Anjou et la noblesse française », Annales du Midi, 100, 1988, p. 405-434.
  • Pollastri S., « Onorato I et Onorato II Caetani comtes de Fondi. Continuités et ruptures », in Principi e corti nel Rinascimento meridionale. I Caetani e le altre signorie nel Regno di Napoli, F. Delle Donne, G. Pesiri (dir.), Roma, 2020, p. 87-100.
  • Pollastri S., « Chose publique et contexte feodal : role(s) de l'aristocratie sous les angevins de Naples », in Th. Pécout (dir.), Les officiers et la chose publique dans les territoires angevins (XIIe-XVe siècle), Roma, 2020, p. 425-447.
  • Pollastri S., « Construire un comté : Sinopoli (1330-1335) », in F. Senatore (dir.), La signoria rurale nell’Italia del tardo medioevo. Archivi e poteri feudali nel Mezzogiorno (secc. -XVI), Firenze, 2021, p. 13-72.
  • Pontieri E., Ricerche sulla crisi della monarchia siciliana nel secolo XIII, Naples, 1950-1965.
  • Romano E., Saggio di iconografia dei reali Angioini di Napoli, Bergamo, 1920.
  • Rossetti G., Vitolo G. (dir), Medioevo Mezzogiorno Mediterraneo. Studi in onore di Mario Del Treppo, 2 vol., Naples, 2000.
  • Ruggiero B., Potere, istituzioni, chiese locali : aspetti e motivi del mezzogiorno medioevale dai Longobardi agli Angioini, Spoleto, 1991.
  • Runciman S., Les Vêpres siciliennes. Une histoire du monde méditerranéen à la fin du XIIIe siècle (trad. française, 1re éd. Cambridge, 1958), Paris, 2008.
  • Sabatini F., Napoli angioina : cultura e società, Napoli, 1975.
  • Salavert y Roca V., Cerdeña y la expansiòn mediterrànea de la corona de Aragòn (1297-1314), Madrid, 1956.
  • Sambon A., Normanni, Svevi, Angioini, Durazzeschi, Aragonesi di Sicilia, 1130-1416, Paris, 1913.
  • Santoro L., Castelli angioini e aragonesi nel Regno di Napoli, Milano, 1982.
  • Santoro A. M., Circolazione monetaria ed economia a Salerno nei secoli XIII e XIV, Firenze, 2011 (Edizioni all’insegna del giglio).
  • Santoro A. M., « Le zecche in Italia meridionale durante il regno di Carlo I d’Angiò : prime riflessioni su organizzazione, gestione e funzioni », Materiali per l’archeologia medievale. Ricerche in Italia meridionale, P. Peduto (dir), Salerno, 2003, p. 239-266.
  • Schadek H., « Die Familiaren der sizilischen und aragonischen Könige im 12. und 13. Jahrundert », J. Vincke dir, Gesammelte Aufsätze zur Kulturgeschichte Spaniens, Münster, 1971, p. 201-348.
  • Schipa M., Carlo Martello angioino, Napoli 1890.
  • Silvestri A., L’amministrazione del regno di Sicilia. Cancelleria, apparati finanziari e strumenti di governo nel tardo medioevo, Rome, 2018.
  • Silvestri A., « Produzione e conservazione delle scritture nei regni di Napoli e Sicilia (secoli XII-XVII). Storia, storiografia e nuove prospettive di ricerca », Atlanti. Review for Modern Archival Theory and Practice, 23, 2013, p. 203-217.
  • Sternfeld R., Ludwigs des Heiligen Kreuzzug nach Tunis 1270 und die Politik Karls I. von Sizilien, Berlin, 1896.
  • Sthamer E., Die Verwaltung der Kastelle im Königreich Sizilien unter Kaiser Friedrich II und Karl I von Anjou, Leipzig 1914 (trad. ital. L’amministrazione dei castelli nel Regno di Sicilia sotto Federico II e Carlo I d’Angiò, Panarelli F. (éd.), Bari 1995.
  • Sthamer E., Der Sturz der Familien Rufolo und della Marra nach der sizilianischen Vesper, Berlin, 1937.
  • Sthamer E., Bruchstücke mittelalterlicher Enqueten aus Unteritalien : ein Beitrag zur Geschichte der Hohenstaufen, Berlin, 1933.
  • Sthamer E., Beiträge zur Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte des Königreichs Sizilien im Mittelalter, ed. Andreas Kiesewetter, Hubert Houben, Anguilla, 1994.
  • Storia del Mezzogiorno, 4, Il regno dagli Angioini ai Borboni, Rome, 1986 (rééd. 1994).
  • Storia di Napoli, 3, Napoli angioina, Napoli, 1969.
  • Théry J., « Le combat contre les Hohenstaufen et leurs alliés », Théry J., Gilli P. (dir.), Le gouvernement pontifical et l’Italie des villes au temps de la théocratie (fin XIIe-mi-XIVe s.), Montpellier, 2010, p. 65-112.
  • Théry J., « Les Vêpres Siciliennes », Trente nuits qui ont fait l’histoire, Paris, 2014, p. 89-103.
  • Tocco, F. P., Il Regno di Sicilia tra Angioini e Aragonesi, Bologna, 2008.
  • Toomaspoeg K., « Les cisterciens de la Magione de Palerme : un essai de reconstruction des origines du monastère de la Sainte-Trinité », in Archivio Storico per la Sicilia orientale, t. 92 (1996), p. 7-21.
  • Toomaspoeg K., « Les premiers commandeurs de l’Ordre Teutonique en Sicile (1202-1291). Évolution de la titulature, origines géographiques et sociales », in Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, t. 109-2 (1997), p. 443-461.
  • Toomaspoeg K., « “Confratres, procuratores, negociorum gestores et factores eorum…” Storia dei familiares dei Cavalieri Teutonici in Sicilia (1197-1492) », in Sacra Militia. Rivista di storia degli ordini militari, t. 1 (2000), p. 151-165.
  • Toomaspoeg K., « Le patrimoine des grands ordres militaires en Sicile, 1145-1492 », in Mélanges de l’École française de Rome. Moyen Âge, t. 113-1 (2001), p. 313-341.
  • Toomaspoeg K., « La geografia del patrimonio dell’Ordine di San Giovanni di Gerusalemme nella Sicilia medioevale (1145-1492) », in La presenza dei cavalieri di San Giovanni in Sicilia. Convegno internazionale, Palermo, Palazzo dei Normanni, 17 giugno 2000 - Messina, Palazzo Zanca, 18 giugno 2000, Roma, Fondazione Melitense Donna Maria Marullo di Condojanni, Accademia Internazionale Melitense, Assemblea Regione Siciliana, 2001 (Fondazione Melitense Donna Maria Marullo di Condojanni, Collana di Studi 1-1), p. 89-99.
  • Toomaspoeg K., « L’insediamento dei grandi ordini militari cavallereschi in Sicilia, 1145-1220 », in La presenza dei cavalieri di San Giovanni in Sicilia. Convegno internazionale, Palermo, Palazzo dei Normanni, 17 giugno 2000 - Messina, Palazzo Zanca, 18 giugno 2000, Roma, Fondazione Melitense Donna Maria Marullo di Condojanni, Accademia Internazionale Melitense, Assemblea Regione Siciliana, 2001 (Fondazione Melitense Donna Maria Marullo di Condojanni, Collana di Studi 1-1), p. 41-51.
  • Toomaspoeg K., « La Magione dei Cavalieri Teutonici e gli Ebrei siciliani », in Ebrei e Sicilia, dir. Niccolò Bucaria, Michele Luzzati, Angela Tarantino, Palermo, Flaccovio, 2002, p. 299-302.
  • Toomaspoeg K., Templari e Ospitalieri nella Sicilia Medievale, Bari, Centro Studi Melitensi, 2003 (Gran Priorato di Napoli e Sicilia del Sovrano Militare Ordine di Malta, Melitensia 11), 228 p.
  • Toomaspoeg K., Les Teutoniques en Sicile (1197-1492), Roma, École française de Rome, 2003 (Collection de l’École française de Rome 321), 1011 p.
  • Toomaspoeg K., « Base économique de l’expansion des bourgs siciliens. Exemple des possessions de l’Ordre Teutonique dans la zone Corleone-Vicari-Castronovo, 1220-1310 », in Actas del XVII Congreso de Historia de la Corona de Aragón, “El món urbà a la Corona d’Aragó del 1137 als decrets de Nova Planta”, Barcelona- Lleida, 7-12 septiembre 2000, Barcelona, Universitat de Barcelona, 2003, I, p. 595-604.
  • Toomaspoeg K., « Le ravitaillement de la Terre Sainte : l’exemple des possessions des ordres militaires dans le royaume de Sicile au XIIIe siècle », in L’Expansion occidentale (XIe-XVe siècles). Formes et conséquences. XXXIIIe Congrès de la Société des historiens médiévistes de l’enseignement supérieur public (Madrid, Casa de Velázquez, 23-26 mai 2002), Paris, Éditions de la Sorbonne, 2003 (SHMES, Histoire ancienne et médiévale 73), p. 143-158.
  • Toomaspoeg K., « L’Ordine Teutonico in Puglia e in Sicilia », in L’Ordine Teutonico nel Mediterraneo. Atti del Convegno internazionale di studio Torre Alemanna (Cerignola)-Mesagne-Lecce 16-18 ottobre 2003, dir. Hubert Houben, Galatina, Congedo, 2004 (Acta Theutonica 1), p. 133-160.
  • Toomaspoeg K., La contabilità delle Case dell’Ordine Teutonico in Puglia e in Sicilia nel Quattrocento, éd. Kristjan Toomaspoeg, Galatina, Mario Congedo Editore, 2005 (Acta Theutonica 2), 415 p.
  • Toomaspoeg K., « L’Ordine Teutonico in Sicilia. Una minoranza fra le altre », in Quellen und Forschungen aus italienischen Archiven und Bibliotheken, t. 85 (2005), p. 104-126.
  • Toomaspoeg K., « Der Deutsche Orden auf Sizilien : eine Minderheit unter anderen », in Vita communis und ethnische Vielfalt. Multinational zusammengesetzte Klöster im Mittelalter. Akten des internationalen Studientags vom 26. Januar 2005 im Deutschen Historischen Institut in Rom, dir. Uwe Israel, Berlin, Lit Verlag, 2006 (Vita Regularis. Ordnungen und Deutungen religiösen Lebens im Mittelalter. Abhandlungen, 29), p. 205- 224.
  • Toomaspoeg K., « L’economia dei Teutonici in Italia », in San Leonardo di Siponto. Cella monastica, canonica, domus Theutonicorum. Atti del Convegno internazionale (Manfredonia, 18-19 marzo 2005), dir. Hubert Houben, Galatina, Congedo, 2006 (Acta Theutonica 3), p. 133-151.
  • Toomaspoeg K., I Cavalieri Teutonici tra Sicilia e Mediterraneo. Atti del Convegno Internazionale (Agrigento, 24-25 marzo 2006), dir. Antonino Giuffrida, Hubert Houben, Kristjan Toomaspoeg, Galatina, Congedo, 2007 (Acta Theutonica 4).
  • Toomaspoeg K., « Der Deutsche Orden als Grund- und Kirchenherr in Italien », in Universitas Nicolai Copernici. Ordines militares. Colloquia Torunensia Historica 14 (2007) (= Die Ritterorden als Träger der Herrschaft : Territorien, Grundbesitz und Kirche, dir. Roman Czaja, Jürgen Sarnowsky), p. 187-201.
  • Toomaspoeg K., « I cavalieri teutonici tra Sicilia e Mediterraneo », in I Cavalieri Teutonici tra Sicilia e Mediterraneo. Atti del Convegno Internazionale (Agrigento, 24-25 marzo 2006), dir. Antonino Giuffrida, Hubert Houben, Kristjan Toomaspoeg, Galatina, Congedo, 2007 (Acta Theutonica 4), p. 75-90.
  • Toomaspoeg K., L’inchiesta pontificia del 1373 sugli Ospedalieri di San Giovanni di Gerusalemme nel Mezzogiorno d’Italia, éd. Mariarosaria Salerno, Kristjan Toomaspoeg, Bari, Adda Editore, 2008 (Università degli Studi della Calabria, Corso di Laurea in Storia e Conservazione dei Beni Culturali, Itineraria 10), 343 p.
  • Toomaspoeg K., L’Ordine Teutonico tra Mediterraneo e Baltico : incontri e scontri tra religioni, popoli e culture. Begegnungen und Konfrontationen zwischen Religionen, Völker und Kulturen. Atti del Convegno internazionale (Bari-Lecce-Brindisi, 14-16 settembre 2006), dir. Hubert Houben, Kristjan Toomaspoeg, Galatina, Congedo, 2008 (Acta Theutonica 5).
  • Toomaspoeg K., « Les Allemands, les juifs et les musulmans en Sicile : exemple d’une cohabitation médiévale », in Chrétiens, juifs et musulmans dans la Méditerranée médiévale. Études en hommage à Henri Bresc, dir. Benoît Grévin, Annliese Nef, Emmanuelle Tixier, Paris, De Boccard, 2008, p. 115-130.
  • Toomaspoeg K., « La pauvreté du clergé : le cas exemplaire des diocèses-cités du royaume de Sicile (XIe-XVe siècle) », in Puer Apuliae. Mélanges offerts à Jean-Marie Martin, dir. Errico Cuozzo, Vincent Déroche, Annick Peters-Custot, Vivien Prigent, Paris, Association des amis du Centre d’histoire et civilisation de Byzance, 2008 (Collège de France-CNRS. Centre de recherche d’Histoire et Civilisation de Byzance, Monographies 30), t. II, p. 661-689.
  • Toomaspoeg K., « La fine dei Templari in Sicilia (1305-1327) », in Religiones Militares. Contributi alla storia degli Ordini religioso-militari nel Medioevo, dir. Anthony Luttrell, Francesco Tommasi, Città di Castello, Selecta, 2008 (Biblioteca di Militia Sacra 2), p. 155-170.
  • Toomaspoeg K., « La politica fiscale di Federico II », in Federico II nel Regno di Sicilia. Realtà locali e aspirazioni universali. Atti del Convegno internazionale di studi (Barletta, 19-20 ottobre 2007), dir. Hubert Houben, Georg Vogeler, Bari, Adda, 2008 (Quaderni del Centro di Studi Normanno-Svevi 2), p. 231-247.
  • Toomaspoeg K., Decimae. Il sostegno economico dei sovrani alla Chiesa del Mezzogiorno nel XIII secolo. Dai lasciti di Eduard Sthamer e Norbert Kamp, éd. Kristjan Toomaspoeg, Roma, Viella, 2009 (Ricerche dell’Istituto Storico Germanico di Roma 4), 606 p.
  • Toomaspoeg K., « L’“Italia Pontificia” e le vicende degli ordini religioso-militari nella Penisola », in Das Papsttum und das vielgestaltige Italien. Hundert Jahre Italia Pontificia, dir. Klaus Herbers, Jochen Johrendt, Berlin-New York, De Gruyter, 2009 (Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften zu Göttingen. Neue Folge 5), p. 593-614.
  • Toomaspoeg K., Riflessioni sul secondo volume dei diplomi di Federico II, in Quellen und Forschungen aus italienischen Archiven und Bibliotheken, 89 (2009), p. 379-383.
  • Toomaspoeg K., « Carrefour de la Méditerranée et arrière-pays de la croisade : les ordres religieux militaires et la mer au royaume de Sicile », in Les Ordres militaires et la mer. 130eCongrès national des sociétés historiques et scientifiques, La Rochelle 2005, dir. Michel Balard, Paris, Éditions du CTHS, 2009 (Collection Actes des congres des sociétés historiques et scientifiques), p. 103-110.
  • Toomaspoeg K., « The Templars and their Trial in Sicily », in The Debate on the Trial of the Templars (1307-1314), dir. Jochen Burgtorf, Paul F. Crawford, Helen J. Nicholson, Farnham-Burlington, Taylor & Francis, 2010, p. 273-283.
  • Toomaspoeg K., « Wohnkultur in Palermo, in Die Staufer und Italien. Drei Innovationsregionen im mittelalterlichen Europa », dir. Alfried Wieczorek, Bernd Schneidmüller, Stefan Weinfurter, Mannheim, Theiss, 2010, I, p. 319-324.
  • Toomaspoeg K., « La storia delle Chiese di Puglia e di Sicilia », in Rivista di Storia della Chiesa in Italia, t. 64-2 (2010), p. 526-537.
  • Toomaspoeg K., « Gli ordini religioso-militari e i pellegrinaggi : alcune riflessioni », in Territorio, culture e poteri nel Medioevo e oltre. Scritti in onore di Benedetto Vetere, dir. Carmela Massaro, Luciana Petracca, Galatina, Congedo, 2011, II, p. 587-608.
  • Toomaspoeg K., « L’Église et la fiscalité au royaume de Sicile (XIe-XIVe siècles) », in El dinero de Dios. Iglesia y fiscalidad en el occidente medieval (siglos XIII-XV), dir. Denis Menjot, Manuel Sánches Martínez, Madrid, Instituto de Estudios Fiscales, 2011, p. 91-100.
  • Toomaspoeg K., « Les ordres religieux militaires et la diplomatie. Formes et enjeux », in Les relations diplomatiques au Moyen Âge. Formes et enjeux. XLIe Congrès de la SHMESP, Lyon, 3-6 juin, 2010, Paris, Éditions de la Sorbonne 2011 (Histoire ancienne et médiévale 108), p. 227-238.
  • Toomaspoeg K., Federico II e i cavalieri teutonici in Capitanata. Recenti ricerche storiche e archeologiche. Atti del Convegno internazionale (Foggia-Lucera-Pietra Montecorvino, 10-13 giugno 2009), dir. Pasquale Favia, Hubert Houben, Kristjan Toomaspoeg, Galatina, Congedo, 2012 (Acta Theutonica 7).
  • Toomaspoeg K., « The Teutonic Order in Italy : An Example of the Diplomatic Ability of the Military Orders », in The Military Orders, Volume 5. Politics and Power, dir. Peter W. Edbury, Burlington-Farnham, Ashgate, 2012, p. 273-282.
  • Toomaspoeg K., « Charles Ier d’Anjou, les ordres militaires et la Terre Sainte », in As Ordens Militares. Freires, guerreiros, cavaleiros. Actas do VI Encontro sobre Ordens militares. Palmela, 10 a 14 de março de 2010, dir. Isabel Cristina Ferreira Fernandes, II, Palmela, GESOS, 2012, p. 761-777.
  • Toomaspoeg K., « Die Behauptung des Deutschen Ordens in Italien », in Herrschaft, Netzwerke, Brüder des Deutschen Ordens im Mittelalter und Neuzeit. Vorträge der Tagung der Internationalen Historischen Kommission zur Erforschung des Deutschen Ordens in Marburg 2010, dir. Klaus Militzer, Weimar, VDG, 2012 (Quellen und Studien zur Geschichte des Deutschen Ordens 72, Veröffentlichungen der Internationalen Historischen Kommission zur Erforschung des Deutschen Ordens 12), p. 133-148.
  • Toomaspoeg K., « L’amministrazione del demanio regio e il sistema fiscale (1250-1266) », in Eclisse di un regno. L’ultima età sveva (1251-1268). Atti delle diciannovesime giornate normanno-sveve. Bari, 12-15 ottobre 2010, dir. Pasquale Cordasco, Marco Antonio Siciliani, Bari, Adda, 2012 (Centro di Studi Normanno- Svevi. Università degli Studi di Bari Aldo Moro. Atti 19), p. 197-224.
  • Toomaspoeg K., « Gli insediamenti templari, giovanniti e teutonici nell’economia della Capitanata medievale », in Federico II e i cavalieri teutonici in Capitanata. Recenti ricerche storiche e archeologiche. Atti del Convegno internazionale (Foggia-Lucera-Pietra Montecorvino, 10-13 giugno 2009), dir. Pasquale Favia, Hubert Houben, Kristjan Toomaspoeg, Galatina, Congedo, 2012 (Acta Theutonica 7), p. 183-214.
  • Toomaspoeg K., « Guerriers et négociateurs de paix : les ordres religieux militaires du Moyen Âge », in Médiation, paix et guerre au Moyen Âge, dir. Michel Sot, Paris, Éditions du CTHS, 2012 (Actes des congrès nationaux des sociétés historiques et scientifiques), p. 75-85.
  • Toomaspoeg K., « Le grenier des Templiers. Les possessions et l’économie de l’Ordre dans la Capitanate et en Sicile », in L’économie templière en Occident. Patrimoines, commerce, finances. Actes du colloque international (Troyes-Abbaye de Clairvaux, 24-26 octobre 2012, dir. Arnaud Baudin, Ghislain Brunel, Nicolas Dohrmann, Langres, Dominique Guéniot, 2013, p. 93-113.
  • Toomaspoeg K., « Die Brüder des Deutschen Ordens in Italien », in Ordines Militares. Yearbook for the Study of the Military Orders, t. 19 (2014), p. 87-113.
  • Toomaspoeg K., « Les ordres militaires dans les villes du Mezzogiorno », in Les ordres religieux militaires dans la ville médiévale (1100-1350), dir. Damien Carraz, Clermont-Ferrand, Presses Universitaires Blaise- Pascal, 2014, p. 171-185.
  • Toomaspoeg K., « Frontiers and Their Crossing as Representation of Authority in the Kingdom of Sicily (12th-14th Centuries) », in Representations of Power at the Mediterranean Borders of Europe (12th-14th Centuries), dir. Ingrid Baumgärtner, Mirko Vagnoni, Megan Welton, Firenze, Sismel-Edizioni del Galluzzo, 2014, p. 29-49.
  • Toomaspoeg K., « Regno e Mediterraneo », in Il Mezzogiorno normanno-svevo fra storia e storiografia. Atti delle ventesime giornate normanno-sveve, Bari, 8-10 ottobre 2012, Bari, Mario Adda Editore, 2014 (Centro di Studi Normanno-Svevi. Università degli Studi di Bari Aldo Moro. Atti 20), p. 217-236.
  • Toomaspoeg K., « Les ordres militaires au service des pouvoirs monarchiques occidentaux », in Élites et ordres militaires au Moyen Âge. Rencontre autour d’Alain Demurger, dir. Philippe Josserand, Luís Filipe Oliveira, Damien Carraz, Madrid, Casa de Velázquez, 2015, p. 321-332.
  • Toomaspoeg K., « I Templari nel Mezzogiorno e nelle isole, in I Templari. Grandezza e caduta della “Militia Christi” », dir. Giancarlo Andenna, Cosimo Damiano Fonseca, Elisabetta Filippini, Milano, Vita e Pensiero, 2016 (Ricerche Storia), p. 75-83.
  • Toomaspoeg K., « “Quod prohibita de regno nostro non extrahant”. Le origini medievali delle dogane sulla frontiera tra il Regno di Sicilia e lo Stato pontificio (secc. XII-XV) », in Apprendere ciò che vive. Studi offerti a Raffaele Licinio, dir. Victor Rivera Magos, Francesco Violante, Bari, Edipuglia, 2017 (Mediterranea. Collana di studi storici 32), p. 495-526.
  • Toomaspoeg K., « I chierici al servizio dello stato nel Regno di Sicilia. Appunti di mobilità ecclesiastica (sec. XII-XIII) », in La mobilità sociale nel Medioevo italiano, t. 3, Il mondo ecclesiastico (secoli XII-XV), dir. Sandro Carocci, Amedeo De Vincentiis, Roma, Viella, 2017 (I libri di Viella 254), p. 337-359.
  • Toomaspoeg K., « Palermo in the late Middle Ages : territory and population (13th-15th century) », in Urban Dynamics and Transcultural Communications in Medieval Sicily, dir. Theresa Jäckh, Mona Kirsch, Paderborn, Fink, 2017 (Mittelmeerstudien 17), p. 207-226.
  • Toomaspoeg K., « Il confine terrestre del Regno di Sicilia. Conflitti e collaborazioni, forze centrali, locali e trasversali (XII-XV secolo) », in Ingenita curiositas. Studi sull’Italia medievale per Giovanni Vitolo, dir. Bruno Figliuolo, Rosalba Di Meglio, Antonella Ambrosio, Battipaglia, Lavegliacarlone, 2018, I, p. 125-144.
  • Toomaspoeg K., « Normanni, Svevi e Angioini nella storiografia europea del Seicento e del Settecento », in Arte Medievale, 4e série, t. 8 (2018) (= Medioevo ritrovato. Le Moyen Âge retrouvé. Il patrimonio artistico della Puglia e dell’Italia meridionale prima e dopo Aubin-Louis Millin (1759-1818). Le patrimoine artistique des Pouilles et de l’Italie méridionale avant et après Aubin-Louis Millin (1759-1818), dir. Anna Maria D’Achille, Antonio Iacobini), p. 61-72).
  • Toomaspoeg K., « I “Tedeschi” nel Mezzogiorno normanno-svevo », in Civiltà a contatto nel Mezzogiorno normanno- svevo. Economia. Società. Istituzioni. Atti delle ventunesime giornate normanno-sveve. Melfi, Castello federiciano, 13-14 ottobre 2014, dir. Maria Boccuzzi, Pasquale Cordasco, Bari, Adda, 2018 (Centro di Studi Normanno-Svevi. Università̀ degli Studi di Bari Aldo Moro. Atti 21), p. 103-129.
  • Toomaspoeg K., « Communication between centre and periphery : the example of the Italian branch of the Teutonic Order (13th-16th Centuries) », in Ordines Militares. Yearbook for the Study of the Military Orders, t. 25 (2020), p. 109-136.
  • Toomaspoeg K., « Ut die noctuque sic diligenter et fideliter ipsa debeant custodire. Quelques réflexions sur la carrière des officiers frontaliers du royaume de Sicile sous Charles Ier et Charles II d’Anjou (1266-1309) », in Les officiers et la chose publique dans les territoires angevins (XIIIe-XVe siècle) : vers une culture politique ? – Gli ufficiali e la cosa pubblica nei territori angioini (XIII-XV secolo) : verso una cultura politica, dir. Thierry Pécout, École française de Rome, Roma, 2020, p. 119-149.
  • Toomaspoeg K., « Johanniter, Templer und Deutscher Order in Italien (12.-15. Jahrhundert) », in Deutschordensgeschichte aus internationaler Perspektive. Festschrift für Udo Arnold zum 80. Geburtstag, dir. Roman Czaja, Hubert Houben, Weimar, VDG, 2020 (Quellen und Studien zur Geschichte des Deutschen Ordens 85), p. 329-355.
  • Toomaspoeg K., « La rete castellare tra ordinamento militare e civile », in Oltre l’alto medioevo : etnie, vicende, culture nella Puglia normanno-sveva. Atti del XXII Congresso internazionale di studio sull’alto medioevo. Savelletri di Fasano (BR), 21-24 novembre 2019, Spoleto, Fondazione Centro italiano di studi sull’alto medioevo, 2020, p. 175-202.
  • Tramontana S., Il Mezzogiorno medievale : Normanni, Svevi, Angioini, Aragonesi nei secoli XI-XV, Rome, 2000.
  • Viallon M., « New Research on a Rare Enameled Horse Bit from the Angevin Court at Naples », Metropolitan Museum Journal, t. 54, 2019, p. 125-135.
  • Vitale G., Élite burocratica e famiglia. Dinamiche nobiliari e processi di costruzione statale nella Napoli angioino-aragonese, Naples, 2003.
  • Vitale G., « La nobiltà di Seggio a Napoli nel basso medioevo. Aspetti della dinamica interna », Archivio storico per le province napoletane, n. s. CVI, 1988, p. 151-170.
  • Vitale G., « Potenza nel cozzo tra Svevi ed Angioini per il possesso del regno di Napoli », Archivio storico per le province napoletane, n. s. XXXVIII, 1959, p. 137-152.
  • Vitolo G., Città e coscienza cittadina nel Mezzogiorno medievale. Secc. IX-XIII, Salerne, 1990.
  • Vitolo G., « Il Mezzogiorno tra crisi e trasformazione. Secoli XIV-XV », Italia 1350-1450 : tra crisi, trasformazione, sviluppo, Atti del XIII congresso di studi del Centro italiano di studi di storia ed arte (Pistoia 1991), Pistoia, 1993, p. 301-316.
  • Vitolo G., « Il Regno angioino », Storia del Mezzogiorno, IV-1, Rome, 1986, p. 11-86.
  • Vitolo G., « Il vespro siciliano e le sue conseguenze », Unità politica e differenze regionali nel Regno di Sicilia, Atti del convegno internazionale di studio in occasione dell’VIII centenario della morte di Guglielmo II, re di Sicilia (Lecce-Potenza 19-22 aprile 1989), C. D. Fonseca, H. Houben et B. Vetere (dir), Galatina 1992, p. 297-306.
  • Vitolo G., « La Campania nel medioevo », Storia, arte e cultura della Campania, p. 53-81.
  • Vitolo G., Musi A., Il Mezzogiorno prima della questione meridionale, Florence, 2004.
  • Vitolo G., « Organizzazione dello spazio e vicende del popolamento », Storia del Vallo di Diano, Salerne, 1982, II, p. 43-77.
  • Vitolo G., L’Italia delle altre città. Un’immagine del Mezzogiorno medievale, Naples, Liguori, 2014.
  • Vitolo G., « Santità, culti e strutture socio-politiche », G. Vitolo (dir), Pellegrinaggi e itinerari dei santi nel Mezzogiorno medievale, Naples, GISEM-Liguori, 1999, p. 23-38.
  • Vitolo G., « Esperienze religiose nella Napoli dei secoli XII-XIV », G. Rossett, G. Vitolo (dir), Medioevo Mezzogiorno Mediterraneo. Studi in onore di Mario Del Treppo, Naples, Liguori-GISEM, 2000, vol. 1, p. 3-34.
  • Vitolo G., « Episcopato, società e ordini mendicanti in Italia meridionale », Dal pulpito alla cattedra. I vescovi degli ordini mendicanti nel '200 e nel primo '300. Atti del XXVII convegno internazionale (Assisi, 14-16 ottobre 1999), Spoleto, Centro italiano di studi sull'Alto Medioevo, 2000, p. 169-200.
  • Vitolo G., « La noblesse, les Ordres mendiants et les mouvements de réforme dans le royaume de Sicile », La noblesse dans les territoires angevins à la fin du Moyen Âge. Actes du colloque international organisé par l'Université d'Angers (Angers-Saumur, 3-6 juin 1998), N. Coulet, M. Matz (dir), Rome, 2000, p. 553-566.
  • Vitolo G., « Ordini Mendicanti e dinamiche politico-sociali nel Mezzogiorno angioino-aragonese », G. Chittolini, K. Elm (dir), Ordini religiosi e società politica in Italia e in Germania nei secoli XIV e XV, Bologna 2001, p. 115-149.
  • Vitolo G., « Città e contado nel Mezzogiorno medievale », G. Andenna, H. Houben (dir), Mediterraneo, Mezzogiorno, Europa. Studi in onore di Cosimo Damiano Fonseca, Bari, 2004, vol. 2, p. 1127-1141.
  • Vitolo G., « L'egemonia cittadina sul contado nel Mezzogiorno medievale », G. Vitolo (dir), Città e contado nel Mezzogiorno tra Medioevo ed Età moderna, Salerno 2005, p. 9-26.
  • Vitolo G., « Dinamiche politico-sociali nella Napoli angioina », Studi storici, 46 (2005), p. 711-723 (rééd. B. Saitta (dir), Città e vita cittadina nei paesi dell'area mediterranea. Secoli XI-XV. Atti del convegno int. in onore di Salvatore Tramontana (Adrano-Bronte-Catania-Palermo, 18-22 nov. 2003), Rome, 2006, p. 553-564).
  • Vitolo G., « Monachesimo e società nel Mezzogiorno angioino. La certosa di Padula », Storia, arte e medicina nella certosa di Padula (1306-2006), Salerno, 2006, p. 21-35.
  • Vitolo G., « Linguaggi e forme del conflitto politico nel Mezzogiorno angioino-aragonese », G. Petti Balbi, G. Vitolo (dir), Linguaggi e pratiche del potere. Genova e il Regno di Napoli tra Medioevo ed Età moderna, Salerno 2007, p. 41-69.
  • Vitolo G., « “In palatio Communis”. Nuovi e vecchi temi della storiografia sulle città del Mezzogiorno medievale », G. Chittolini, G. Petti Balbi, G. Vitolo (dir), Città e territori nell'Italia del Duecento. Studi in onore di Gabriella Rossetti, Naples, Liguori-GISEM, 2007, p. 243-294.
  • Vitolo G., « Associations religieuses et dynamiques sociales et politiques à Naples dans la première moitié du XVe siècle », J.-M. Matz, N.-Y. Tonnerre (dir), René d'Anjou (1409-1480). Pouvoirs et gouvernement, Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2011, p. 269-286.
  • Vitolo G., « Città medievali », Nuova Rivista Storica, 98 (2014), p. 1126-1133.
  • Vitolo G., « La ville capitale: Naples angevine », E. Malamut, M. Ouerfelli (dir), Villes méditerranéennes au Moyen Âge, Aix-en-Provence, Presses Universitaires de Provence, 2014, p. 33-46.
  • Vitolo G., « Città e servizi sociali nel Mezzogiorno medievale. Il caso di Napoli », Provence historique, 64 (2014), p. 231-246.
  • Vitolo G., « Aix-en-Provence et Naples entre XIIIe et XIVe siècle. L’identité angevine de deux villes capitales », J.-P. Boyer, A. Mailloux, L. Verdon (dir), Identités angevines. Entre Provence et Naples. XIIIe-XVe siècle, Aix-en-Provence, Presses Universitaires de Provence, 2016, p. 105-131.
  • Vitolo G. (dir), Città, spazi pubblici e servizi sociali nel Mezzogiorno medievale, Naples-Battipaglia, Società Napoletana di Storia Patria-Laveglia&Carlone, 2016.
  • Vitolo G. (dir), Città e contado nel Mezzogiorno tra Medioevo ed Età moderna, Salerno 2005.
  • Vitolo G. (dir), Pellegrinaggi e itinerari dei santi nel Mezzogiorno medievale, Naples, GISEM-Liguori, 1999.
  • Vitolo G. (dir), Medioevo Mezzogiorno Mediterraneo. Studi in onore di Mario Del Treppo, Naples, Liguori-GISEM, 2000 (coll. G. Rossetti).
  • Vitolo G. (dir), Città e territori nell'Italia del Duecento. Studi in onore di Gabriella Rossetti, Naples, Liguori-GISEM, 2007 (coll. G. Chittolini, G. Petti Balbi).
  • Vitolo G. (dir), Linguaggi e pratiche del potere. Genova e il Regno di Napoli tra Medioevo ed Età moderna, Salerno, Laveglia, 2007 (coll. G. Petti Balbi).
  • Vitolo G., S. Pietro di Polla nei secoli XI-XV, Salerne, 1980.
  • Vitolo P., « Boccaccio nella Napoli angioina : luoghi, personaggi e vicende tra arte, realtà e finzione letteraria », Giancarlo Alfano, Emma Grimaldi, Sebastiano Martelli, Andrea Mazzucchi, Matteo Palumbo, Alessandra Perriccioli Saggese, Carlo Vecce (dir), Boccaccio e Napoli. Nuovi materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento, atti del convegno « Boccaccio angioino. Per il VII Centenario della nascita di Giovanni Boccaccio », (Napoli-Salerno, 23-25 ottobre 2013), Franco Cesati Editore, Firenze 2014, p. 107-123.
  • Vitolo P., « Conventus iste fundatricis reginae tumulo non parum illustratur ». Il sepolcro di Eleonora d’Angiò in San Francesco a Catania, M. -M. de Cevins, G. Kiss, J.-M. Matz (dir), Les princesses angevines. Femmes, identité et patrimoine dynastiques (Anjou, Hongrie, Italie méridionale, Provence, XIIIe-XVe siècle) », à paraître.
  • Vitolo P., « “Ecce rex vester”. Christiformitas e spazio liturgico », Francesco Aceto, Stefano d’Ovidio, Elisabetta Scirocco (dir), Committenza artistica, vita religiosa e progettualità politica nella Napoli di Roberto d'Angiò e Sancia di Maiorca. La chiesa di Santa Chiara, atti del convegno (Napoli, 28-30 aprile, 2011), Laveglia&Carlone, Battipaglia 2014 (Centro Interuniversitario per la storia delle città campane nel Medioevo. Quaderni 6), p. 227-274.
  • Vitolo P., « Familiaris domesticus et magister noster. Roberto d’Oderisio e l’istituto della familiaritas nella Napoli angioina », Rassegna Storica Salernitana, 45 (2007), p. 13-34.
  • Vitolo P., « Immagini religiose e rappresentazione del potere nell’arte napoletana durante il regno di Giovanna I d’Angiò (1343-1382) », Laura Gaffuri, Paola Ventrone (dir), Immagini, culti, liturgie. Le connotazioni politiche del messaggio religioso («Annali di Storia moderna e contemporanea», 16, 2010), atti del convegno (Università Cattolica del Sacro Cuore di Milano, 1-3 ottobre, 2009), p. 249-270.
  • Vitolo P., « Imprese artistiche e modelli di regalità al femminile nella Napoli della prima età angioina », Archivio storico per le province napoletane, CXXVI (2009), p. 1-54.
  • Vitolo P., «Con animo virile». Donne e potere nel Mezzogiorno medievale (secoli XI-XV), atti del convegno « Donne e potere nel Mezzogiorno medievale. Secoli XI-XV » (Università degli Studi di Bari, 29 settembre 2008), Patrizia Mainoni (dir), Rome, 2010, p. 263-318.
  • Vitolo P., « La chiesa di Santa Maria del Casale a Brindisi in età angioina. A proposito di un libro recente », Rassegna Storica Salernitana, 62 (2014), p. 195-204.
  • Vitolo P., « La chiesa napoletana dell’Incoronata : genesi, funzione, significato », Alessandra Perriccioli Saggese, Mario Rotili, Olle Ferm (dir), Santa Brigida e Napoli, atti del convengo internazionale (Seconda Università degli Studi di Napoli in Santa Maria Capua Vetere, 10-11maggio 2006), Napoli 2009, p. 139-151.
  • Vitolo P., « Miles Christi : san Ladislao d’Ungheria tra mito cavalleresco e culto dinastico. Il ciclo pittorico all’Incoronata di Napoli », « La battaglia nel Rinascimento meridionale : Moduli narrativi tra parole e immagini », atti del convegno (Napoli-Santa Maria Capua Vetere-Teggiano, 14-17 aprile 2010), Giancarlo Abbamonte, Joana Barreto, Teresa d’Urso, Alessandra Perriccioli Saggese, Francesco Senatore, Rome, 2011, p. 43-56.
  • Vitolo P., « Royauté et modèles culturels entre Naples, la France et l’Europe. Les années de Robert et de Jeanne Ire d'Anjou (1309-1382) », Jean-Paul Boyer, Anne Mailloux, Laure Verdon (dir), Identités angevines. Entre Provence et Naples XIIIe-XVe siècle, Presses Universitaires de Provence, Aix-en-Provence 2016, p. 247-266.
  • Vitolo P., « Un maestoso e quasi regio mausoleo » : il sepolcro Coppola nel Duomo di Scala, Rassegna Storica Salernitana, 40 (2004), p. 11-50.
  • Vitolo P., « Un nuovo contratto di commissione per la scultura funeraria del Trecento napoletano », Prospettiva, 134-135 (2009, ma 2011), p. 91-100.
  • Vitolo P., « Una bottega di stuccatori a Salerno e nella Costiera Amalfitana nel Trecento », Rassegna del Centro di cultura e storia amalfitana, XVI (2007), p. 147-167.
  • Vitolo P., La chiesa della Regina. Giovanna I d’Angiò, l’Incoronata di Napoli e Roberto di Oderisio, Viella, serie « I libri di Viella. Arte. », Rome, 2008.
  • Vitolo P., Percorsi di salvezza e strumenti di legittimazione. I primi cicli del settenario sacramentale in contesti monumentali/ Paths of salvation and instruments of legitimation. The first cycles of the sacramental septenary in monumental contexts, Gangemi Editore, Rome (édition bilingue italien-anglais), à paraître.
  • Vitolo P., Tino di Camaino, Saint-Benoît, Dominique Thiébaut (dir), Giotto e compagni, Musée du Louvre (18 avril-15 juillet 2013), Paris-Milano, Musée du Louvre, 2013, p. 174-175.
  • Vitolo P., « Il Medioevo napoletano nei taccuini di Johann Anton Ramboux », Prospettiva, 119-120 (2007), p. 127-144.
  • Vitolo P. (dir), Arts and Politics in Late Medieval Sicily, Atti della sessione svoltasi all’International Medieval Meeting in Lleida, 2016 (Schede Medievali, Officina di Studi Medievali, Palermo).
  • Vitolo P., Aceto (Fr.) (dir), Arte e Architettura in Campania in età gotica, Laveglia & Carlone, Battipaglia, à paraître.
  • Voci A. M., « La cappella di corte dei primi sovrani angioini di Napoli », Archivio Storico per le province napoletane, 113, 1995, p. 69-126.
  • Vultaggio C., « Il contado di Atri dalla nascita del comune alla signoria degli Acquaviva », Città e contado nel Mezzogiorno tra Medioevo ed età moderna, G. Vitolo (dir), Salerne, 2005, p. 129-166.
  • Widemann Fr., « Jean de Comines, religieux et homme politique. Enquête sur un procès à la cour de Charles Ier d’Anjou, roi de Sicile (Comines avant 1233 ?-Poitiers, 24 juin 1308) », P. Peduto et F. Widemann dir, L’ambiente culturale a Ravello nel Medioevo. Il caso della famiglia Rufolo, Bari, 2000, p. 165-241.
  • Wieruszowski H., « La corte di Pietro d’Aragona e i precedenti dell’impresa siciliana », Archivio Storico Italiano, 96, 1938, p. 141-162 et 200-217.
  • Wille Fr., « Quod sumus hoc eritis: die Begegnung von Lebenden und Toten im Regnum der Anjou », T. Michalsky (dir), Medien der Macht. Kunst zur Zeit der Anjous in Italien, Berlin, 2001, p. 225-239.
  • Yver G., Le commerce et les marchands dans l’Italie méridionale au XIIIe et au XIVe siècle, Paris, 1903.
  • Zanichelli G., « La rappresentazione delle virtù cardinali a Napoli nell’età di Boccaccio », Boccaccio e Napoli,. Nuovi materiali per la storia culturale di Napoli nel Trecento, Atti del convegno Boccaccio angioino. Per il VII centenario della nascita di Giovanni Boccaccio, Napoli-Salerno, 23-25 ottobre 2013, Firenze, 2014, p. 267-276.
  • Zenari R., Saggio storico. I primi anni del regno di Giovanna Ia di Napoli, Massa Marittima, 1925.

Contenu espace

Contenu espace

Contenu espace

Contenu espace

A Jeruzsálemi Királyság bemutatása

Armoiries Anjou_Sicile_Jérusalem                    A Jeruzsálemi Királyság (1277–1284)

 

Acre, la vieille ville depuis l'enceinte
Akkó. Az óváros a városfalról nézve (Damien Carraz felvétele)

Jeruzsálem 1244. évi elestét követően a királyság fővárosa átkerült Akkóba. Az Egyiptom mameluk szultánjától, Rukn ad-Dín Bajbarsz al-Bundukárítól (1260–1277) elszenvedett csapások súlya alatt a latin uralom meggyengült. Az uralkodó 1263-ban Galileában nyomult előre (Názáret, a Tábor-hegy és minden bizonnyal a belvoiri vár bevétele), majd egymást követően foglalta el Caesareát (1265. március 5.), Haifát (1266), Cfátot (1266. július 25.), Latrunt (a Le Toron des chevaliers nevű keresztes várat) (1266), Jaffát (1268. március 7.), Antióchiát (1268. május 18.) és a Krak des chevaliers-t (1271. február 8.). Al-Manszúr Szajf ad-Dín Kaláún al-Alfi (1279–1290) 1285. május 25-én megszerezte Margatot, 1287-ben Latakiát, majd 1289. április 28-án Tripolit. Az 1283. június 3-i egyezmény ugyanakkor Haifát, Le Toront és Cfátot még a frankok birtokai közé sorolja. Bajbarsz fia, Al-Asraf Szaláh ad-Dín Halíl (1290–1293) Akkó ostromával fejezte be a hódítást. Az erősség 1291. május 28-án bekövetkezett elestét Türosz (1291. június), Szidón (Szaída) (1291. július 14.), Atlit és Bejrút (1291. július 21.), majd Tartúsz és Château Pèlerin, vagyis a Zarándokvár (1291. augusztus 3. és 14.) bevétele követte, miközben a Tartúsz közelében található Arvád szigete és Büblosz (Jbeil, a keresztes hadjáratok korában Gibelet néven volt ismert) 1302-ig a latinok kezén maradtak. A jeruzsálemi király titulusa 1291-től területi hatalom nélküli igénycímmé vált, amelyet a két Anjou-ház királyai és királynői a XV. század végéig örökítettek egymásra.

Anjou Károly az 1248–1254. évi keresztes hadjárat óta jól ismerte a Szentföldet és viszonyait. Az 1270. évi katonai vállalkozás alkalmával a Háfszida szultán kárára adófizető zónát is létrehozott Ifríkijában. A tuniszi keresztes hadjárat befejeztével, az 1270. október 30-i megállapodásban Anjou Károly és Robert d’Artois csakugyan adót vetettek ki Abu Abd-Alláh Mohamed al-Musztanszírra (1249–1277). A sarcot, amelyet az Anjouk a normannok és a Hohenstaufok hagyományát követve állapítottak meg, a következő években ténylegesen be is szedték. 1272 szeptemberében I. Károly az adó átvétele céljából küldte Tuniszba Gyermek Róbertet, Matteo de Risót Messinából, Nicolò di Ebdemoniát Palermóból, Giovanni da Lentinit, valamint Giacomo di Tassist, a messinai templomosok perjelét. Hasonló célból indultak útnak az 1275 novemberében és 1278 áprilisában menesztett küldöttségek. A tuniszi szultánt tributarium nostrum nobisque confederatumként jelölték meg. Az aragóniai király ugyanakkor egyre szorosabb kapcsolatot létesített a Háfszidákkal, Szicília 1282. évi elszakadása pedig elvágta az Anjoukat az afrikai befolyási zónájuktól, miközben a jeruzsálemi királyi cím Anjou Károlyt nehézségekkel szembesítette. Amikor Konradint, aki nagyapjától, II. Frigyestől († 1250) és apjától, IV. Konrádtól († 1254) megörökölte a jeruzsálemi királyságot, 1268-ban kivégezték, a címért unokatestvérei, III. (Lusignan) Hugó (1269–1284) és Mária († 1307 k.), IV. (Antióchiai) Bohemond leánya szálltak versenybe. Míg az előbbi átörökítette azt a Ciprusi Királysággal is rendelkező dinasztiájára, addig Antióchiai Mária nem késlekedett lemondani jogairól Anjou Károly javára: erre minden bizonnyal 1277. január 15-én került sor (a szerződés nem maradt ránk). 1277 tavaszán Ruggero Sanseverino († 1285), Marsico grófja, flottával szerelkezett fel Brindisinél, június 7-én kihajózott, szeptemberben elfoglalta Akkót, és elűzte a connétable és a bailli hadparancsnoki tisztségeit viselő Ibelini Baliánt a templomos rend és a Türoszban gyökeret vert velenceiek támogatásával. A hűbéresek hódolatát fogadva birtokba vette a királyságot, amelyet a baile címét viselve 1282-ig kormányzott Anjou Károly nevében. I. Károly egyébként 1277 júliusának elejétől használta a jeruzsálemi királyi titulust és címert.

Acre, structure du port
Az akkói kikötő részlete
(Damien Carraz felvétele)

Az Anjou-korban az Eudes Poilechien sénéchal ellenőrzése alá eső terület egy keskeny, a megerősített helyek és a városok köré koncentrálódó tengerparti sávra korlátozódott, amely azonban, úgy tűnik, ebben az időben még figyelemre méltó népességgel rendelkezett. Az 1283. június 3-án kelt egyezmény említi a nagy agglomerációkat és az ezekhez tartozó falvakat: Akkó és 73 faluja, Szidón és 15 faluja, Haifa és 7 faluja a Kármel-hegyig, Atlit, Türosz és Le Toron 99 faluval, Cfát a maga 160 falujával (a Caesarea közelében fekvő ispotály birtokait nem számítva). A királyság igazgatása a XIII. században határozott fejlődést mutat, köszönhetően részben annak, hogy területe néhány erősségre korlátozódott, illetve annak, hogy az uralkodói címet viselők hiányoztak vagy gyenge hatalommal bírtak. A kamarási (chambellan), pohárnokmesteri (bouteiller) vagy kancellári (chancelier) hivatalokat ennek megfelelően már nem töltötték be. Ezzel szemben megerősödött a katonai vezetők hatalma. A connétable (a legfőbb katonai parancsnok) és az őt segítő maréchal környezetében feltűntek a sénéchal, a valódi alkirályként működő bailli vagy az Akkóban a város rendjéért és az igazságszolgáltatásért felelő algróf (vicomte) és a várnagy tisztségei. 1277-ben Eudes Poilechien francia nemest, Simon de Brie bíboros otrantói gyökerekkel rendelkező unokaöccsét a sénéchal, a burgundiai származású Richard de Neublans-t a connétable, Jacques Vidalt a maréchal, Girard le Raschast az akkói vicomte, Guillaume de Roussillon-t, Annonay urát, majd Haifai Milont (Miles de Caïphas) kapitányokká nevezték ki. Anjou Károly 1282-ben Eudes Poilechien sénéchalra bízta Akkó védelmét.

 

Atlit depuis le cimetière croisé
Atlit a keresztes temetőből nézve
(Damien Carraz felvétele)

Az Anjouknak erős és megosztott helyi bárói réteggel kellett számolniuk. Így például az Antióchiai Fejedelemség és a Tripoli Grófság maradék területét VII. Bohemond igazgatta, Türosz Jean de Montfort (1270–1283), majd fia, Onfroy de Montfort (1283–1284) irányítása alatt állt, Bejrutot pedig Ibelini Izabella (1264–1282), majd veje, Onfroy de Montfort (1282–1283) ellenőrizték. A lovagrendek, templomosok és ispotályosok több erősséget megtartottak, ám a szicíliai király hűségén maradtak nagymestereik, Guillaume de Beaujeu (1273–1291) és Nicolas de Lorgne (1277–1284) vezetésével. Az Anjouk párthívei Kaláún szultánnal a békét választották, és ennek megfelelően semlegesek voltak a mongolok irányában: mindez 1283 júniusában az 1272. április 22-én Caesareában kötött tízéves békeszerződés megújításához vezetett. Az Anjouk uralma csupán néhány évig tartott, és nem élte túl Anjou Károly uralmát. Utóbbi halálát követően III. Hugó fia, II. (Lusignan) Henrik († 1324) az 1286. június 29-én lefolytatott tárgyalás eredményeképpen megszerezte Akkót. A várost 1291-ig sikerült megőriznie, amikor is a szultán csapatai elfoglalták.

 

Thierry Pécout (Damien Carraz segítségével)

 

 

 


*Címer:  Carpentras, Bibl. Inguimbertine, ms. 1770, fol. 470.

A Jeruzsálemi Királyság térképe

A Jeruzsálemi Királyság és térsége a XIII. században

A Jeruzsálemi Királyság bibliográfiája

  • Balard M., « Carlo I d’Angiò e lo spazio mediterraneo », G. Musca (éd.), L’eredità normanno-sveva nell’età angioina : persistenze e mutamenti nel Mezziogiorno. Atti delle quindicesime giornate normanno-sveve, Bari, 22-25 ottobre 2002, Bari, 2004, p. 85-100.
  • Baldwin Ph. B., « Charles of Anjou, Pope Gregory X and the crown of Jerusalem », Journal of Medieval History, 38, 2012, 4, p. 424-442.
  • Barag D., « A New Source Concerning the Ultimate Borders of the Latin Kingdom of Jerusalem », Israel exploration journal, 29, 1979, p. 197-217.
  • Borghese G. L., Carlo I d’Angiò e il Mediterraneo. Politica, diplomazia e commercio internazionale prima dei Vespri, Rome, 2008.
  • Carraz D., « Christi fideliter militantium in subsidio Terre Sancte. Les ordres militaires et la première maison d’Anjou (1246-1342) », I. C. Ferreira Fernandes (dir.), As Ordens Militares e as Ordens de Cavalaria entre o Ocidente e o Oriente, (Actas do V Encontro sobre Ordens Militares, Palmela, 15 a 18 de fevereiro de 2006), Palmela, 2009, p. 549-582.
  • Carraz D., « Pro servitio maiestatis nostre. Templiers et hospitaliers au service de la diplomatie de Charles Ier et Charles II », Z. Kordé, I. Petrovics (dir.), La diplomatie des États angevins aux XIIIe et XIVe siècles. Actes du colloque international de Szeged-Visegrád-Budapest, 13-16 septembre 2007, Rome-Szeged, 2010, p. 21-42.
  • Claverie P.-V., « Un exemple de transfert logistique lié à la défense de la Terre Sainte : Le passage en Orient de Guillaume de Roussillon (1275) », M. Balard, A. Ducellier (dir.), Migrations et diasporas méditerranéennes (Xe-XVIe siècles), Paris, 2002, p. 475-483.
  • Claverie P.-V., « L'ordre du Temple au cœur d'une crise politique majeure : la Querela Cypri des années 1279-1285 », Le Moyen Âge, t. 104, 1998, 3-4, p. 495-507.
  • Crawford, P. F., « Did the Templars Lose the Holy Land? The Military Orders and the Defense of Acre, 1291 », France J. (dir.), Acre and its Falls, Leiden, 2018, p. 105-115.
  • Crouzet-Pavan E., Le mystère des rois de Jérusalem, Paris, 2013. 
  • Dodu G., Histoire des institutions monarchiques dans le royaume latin de Jérusalem (1099-1291), Paris, 1891.
  • Durrieu P., Les Archives angevines de Naples, étude sur les registres du roi Charles Ier (1265-1285), 1, Paris, 1886, p. 189, p. 202-203.
  • Edbury P. W., The Kingdom of Cyprus and the Crusades, 1191-1374, Cambridge, 1991.
  • Favreau-Lilie M. L., « The Fall of Acre (1291): Considerations of Annalists in Genoa, Pisa, and Venice (13th/14th–16th Centuries) », France J. (dir.), Acre and its Falls, Leiden, 2018, p. 166-182.
  • Folda J., Crusader Art in the Holy Land, From the Third Crusade to the Fall of Acre, Cambridge, 2005.
  • France J. (dir.), Acre and its Falls, Leiden, 2018.
  • Gilmour-Bryson A., « The Fall of Acre, 1291, and Its Effect on Cyprus », France J. (dir.), Acre and its Falls, Leiden, 2018, p. 116-129.
  • Grousset R., Histoire des croisades et du royaume franc de Jérusalem, 3, 1188-1291. L'anarchie franque, Paris, 1936.
  • Hélary X., « Les rois de France et la Terre sainte, de la croisade de Tunis à la chute d’Acre (1270-1291) », Annuaire-Bulletin de la société de l'histoire de France, 2007, année 2005, p. 21-104.
  • Khamisy R. G., « The Treaty of 1283 between Sultan Qalawun and the Frankish Authorities of Acre : a New Topographical Discussion », Israel exploration journal, 64, 2014, p. 72-102.
  • Major B., Medieval Rural Settlements in the Syrian Coastal Region (12th and 13th Centuries), Oxford, 2016.
  • La Monte J. L., Feudal Monarchy in the Latin Kingdom of Jerusalem (1100-1291), Cambridge (MA), 1932.
  • Mas Latrie J. M. J. L. de, Histoire de l'île de Chypre sous le règne des princes de la maison de Lusignan, 1, Paris, 1861, p. 455-480.
  • Nicolle D., Acre 1291: Bloody sunset of the Crusader states, Oxford, 2005.
  • Prawer J., Histoire du royaume latin de Jérusalem, 2, Les croisades et le second royaume de Jérusalem, Paris, 1969 (rééd. 2001).
  • Purcell M., Papal Crusading Policy : the Chief Instruments of Papal Crusading Policy and Crusade to the Holy Land from the Final Loss of Jerusalem to the Fall of Acre (1244-1291), Leiden, 1975.
  • Riley-Smith J., « The Crown of France and Acre (1254-1291) », D. H. Weiss, L. J. Mahoney, L. Cindrich (dir.), France and the Holy Land : Frankish Culture at the End of the Crusades, Baltimore, 2004, p. 45-62.
  • Riley-Smith J., The feudal Nobility and the Kingdom of Jerusalem (1174-1277), Londres, 1974, p. 225-228, 314.
  • Toomaspoeg K., « Charles Ier d’Anjou, les ordres militaires et la Terre Sainte », I. C. Ferreira Fernandes (dir.), As Ordens militares. Freires, guerreiros, cavaleiros. Actas do VI Encontro sobre Ordens militares, 2, Palmela, 2012, p. 760-777.
  • Borghese G. L., « Les rapports entre le royaume de Sicile et l'Afrique du nord (Ifrîqiya et Égypte) sous le règne de Charles Ier d'Anjou (1266-1285) », Grévin B. (dir.), Maghreb-Italie. Des passeurs médiévaux à l’orientalisme moderne (XIIe-milieu XXe siècle), Rome, 2010, p. 49-66.
  • Dufourcq Ch.-E., « La couronne d’Aragon et les Hafsides au XIIIe siècle », Analecta Sacra Tarraconensia, 25, 1952, p. 51-63.
  • Fodale S., s. v. « Lentini, Giovanni da », Dizionario Biografico degli Italiani, 64, Rome, 2005, p. 373-376.
  • Hélary X., La dernière croisade, Paris, 2016.
  • Longnon J., « Charles d'Anjou et la croisade de Tunis », Journal des savants, 1974, p. 44-61.
  • Lower M., The Tunis Crusade of 1270 : a Mediterranean History, Oxford, 2018.
  • Rugolo C. M., s. v. « De Riso, Matteo », Dizionario Biografico degli Italiani, 39, Rome, 1991, p. 132-135.
  • Sternfeld R., Ludwigs des Heiligen Kreuzzug nach Tunis 1270 und die Politik Karls I. von Sizilien, Berlin, 1896.
  • The “Templar of Tyre”: Part III of the “Deeds of the Cypriots”, Crawford P. F. (trad.), London, 2003.

Contenu espace

Contenu espace

A Magyar K. bemutatása

                    A Magyar Királyság

A diósgyőri (Miskolc, Észak-Magyarország) vár. Fotó: Csukovits Enikő.

A keresztény Magyar Királyságot 1000-ben alapította az első magyar király, I. (Szent) István; az ország királyai 1000 és 1301 között István családjából, az Árpád-ház tagjai közül kerültek ki. Az ország területe magában foglalta az egész Kárpát-medencét, meghaladva a 300 ezer km2-t. A magyar királyok a 13. században állandósult titulatúra szerint a következő, kilenc ország illetve tartomány nevét magában foglaló címet viselték: „Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya”. Az első magyar király 1091-ben került Horvátország élére, 1102-től kezdve (1918-ig) a magyar koronázás egyúttal a Horvátország feletti uralkodásra is feljogosított. A Dalmácia királya címet a magyar uralkodók 1106 óta viselték, a terület azonban váltakozva tartozott magyar és velencei uralom alá. A többi cím csak rövid ideig takart tényleges uralmat; többnyire igénycímnek számítottak, jogalapot jelentve a magyar korona hűbéri fennhatóságára. Az országon belül – a nagy távolságok miatt – két területi különkormányzat jött létre, amelyeket ugyan olykor országként (regnum) említenek a források, a magyar királyok címei közt azonban soha nem szerepeltek: Erdély a keleti határok mellett, és Szlavónia a Drávától délre. (A középkori Horvátország és a mai Horvátország területe nem esik egybe, a középkorban csak a Kapela hegységtől délre fekvő területet értették Horvátország alatt, a Kapela és a Dráva közti területet Szlavóniának nevezték.)

A Magyar Királyság két eltérő kultúrkör határvidékén helyezkedett el, keleti és déli határainál véget ért a nyugati kereszténység területe, az utazó ortodox, illetve pogány szomszédok földjére lépett. A lengyel–magyar határ mentén a század közepéig állt fenn a halicsi fejedelemség. Szomszédságában a tatár Arany Horda nomád birodalma terült el, területéből a 14. század folyamán vált ki és szerveződött önálló fejedelemséggé a két román vajdaság. Magyarország déli szomszédságát Szerbia, illetve egy rövid Al-Duna melletti szakaszon Bulgária alkotta.

Az Anjou-ház közel egy évszázadig, három generáción keresztül uralkodott Magyarországon (1301–1395). A család magyarországi aspirációi I. Károly nápolyi király fiának, II. (Sánta) Károlynak Mária magyar királylánnyal kötött házasságán alapultak. A „Magyarország királya” igénycímet először 1292-ben II. Károly és Mária fia, Martell Károly vette fel, de soha nem járt Magyarországon. A magyar trón megszerzésének feladata korai halála után fiára, a gyermek Károlyra szállt. Az ifjú trónkövetelő 1300-ban érkezett Magyarországra. Az 1320-as évek elejére fegyveres harcban felszámolta az ország évtizedek óta fennálló széttagoltságát, az 1330-as évekre pedig Kelet-Európa egyik legjelentősebb uralkodójává vált: 1335-ben például közvetítő szerepet játszott III. (Nagy) Kázmér lengyel és János cseh király konfliktusának rendezésében.

A diósgyőri vár belső udvara. Fotó: Csukovits Enikő.

I. Károly a magyar trónt legidősebb fiára, Lajosra hagyta, aki egy 1339-ben kötött örökösödési szerződés értelmében a lengyel trón várományosa is volt. András nevű fiát 1333-ban, személyesen vitte Nápolyba, ott eljegyezte Bölcs Róbert unokájával és örökösével, Johannával. A két király közti megegyezés szerint a nápolyi trón várományosa az ifjú pár, András és Johanna lett. Lajost 1342-ben, Károly halála után zökkenőmentesen magyar királlyá koronázták, a nápolyi tervek azonban nem váltak valóra: András herceget 1345-ben meggyilkolták.

I. Lajos expanzív külpolitikát folytatott, számos hadjáratot vezetett az ország határain túlra, ezek a hadjáratok azonban főként a befolyási övezetet bővítették, tényleges és tartós területszerzéssel ritkán jártak. 1348-ban öccse halálának ürügyén hadjáratot vezetett Nápolyba, elfoglalta az országot, és felvette a Jeruzsálem és Szicília királya címet. Nápolyi uralmát nem sikerült konszolidálnia: egy második hadjárat, számos katonai siker ellenére 1352-ben békét kötött I. Johanna királynővel. Trónigényéről nem mondott le, de csapatait kivonta Itáliából. 1356–57 folyamán visszaszerezte a dalmát partok feletti uralmat, amelyet 1358-ban, majd 1381-ben Velencével kötött két békeszerződés is megerősített. 1370-ben, III. Kázmér halála után az örökösödési szerződés értelmében Lajost lengyel királlyá koronázták. Élete utolsó éveiben a nápolyi uralom is Lajosnak tetsző szerinti fordulatot vett: 1381-ben pártfogoltja, Durazzói Károly herceg bevonult Nápolyba, III. Károly néven trónra lépett, Johannát pedig megölette. (III. Károlyt 1385-ben előkelők egy csoportja a magyar trónra is meghívta, uralkodása azonban csupán rövid ideig tartott, 1386 februárjában egy merénylet következtében életét veszítette.)

Nagy Lajosnak nem született fiú örököse, két koronáját két leánya örökölte: Mária 1382-ben, apja halála után lett Magyarország első női uralkodója, húga, Hedvig 1384-ben Lengyelország királynője. Hedviget Jagelló litván nagyfejedelemhez adták feleségül, Mária Luxemburgi Zsigmond felesége lett. Mária 1395-ben, Hedvig 1399-ben halt meg – mindketten fiatalon, első gyermekük világrahozatalakor vesztették életüket. Királyi címüket halálukig viselték, a tényleges hatalom azonban akkorra már férjeik kezébe került.

 

Csukovits Enikő, Csákó Judit

A Magyar K. térképe

A Magyar K. bibliográfiája

Kéziratos források

„A Középkori Magyarország Levéltári Forrásai” adatbázis

Kiadott elbeszélő források

  • Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Ed. Emericus Szentpétery. I–II. Budapestini, 1937–1938.
  • Johannes de Thurócz: Chronica Hungarorum. I. Textus. Ed. Elisabeth Galántai – Julius Kristó. Budapest, 1985. (Bibliotheca scriptorum medii recentisque aevorum. Series Nova, 7.)

Kiadott levéltári források, regesztakötetek

Összefoglaló munkák és gyűjteményes kötetek

  • Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon. I. I. Károly és uralkodása (1301–1342). Budapest, 2012. (Magyar Történelmi Emlékek, Értekezések)
  • L’Ungheria angioina. A cura di Enikő Csukovits. Roma, 2013. (Bibliotheca Academiae Hungariae – Roma. Studi, 3.)
  • Engel, Pál – Kristó, Gyula – Kubinyi, András: Histoire de la Hongrie médiévale. 2. Des Angevins aux Habsbourgs. Rennes, 2008. 19–111.
  • Engel Pál: The Realm of St Stephen. A History of Medieval Hungary, 8951526. London–New York, 2001. 124–197.
  • Hóman, Bálint: Gli Angioni di Napoli in Ungheria, 1290–1403, Versica dall’ungherese di Luigi Zambra–Rodolfo Mosca. Roma, 1938.
  • Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Szerk. Engel Pál–Makk Ferenc. Budapest, 1994.
  • Louis the Great, King of Hungary and Poland. Ed. Steven Béla Várdy–Géza Grosschmid–Leslie S. Domonkos. New York, 1986. (East European monographs, 194.)
  • Pór Antal: Nagy Lajos 1326–1382. Budapest, 1892. (Magyar történeti életrajzok) (1) (2)

Monografikus feldolgozások, szaktanulmányok (politikai elit, intézménytörténet, tisztségviselők)

Contenu espace

Contenu espace

A Lengyel K. bemutatása

                    A Lengyel Királyság

A 14. század második felének Lengyel Királysága – amely 1370 és 1385 között a magyarországi Anjouk uralma alatt állt – olyan területekből tevődött össze, mint Kis-Lengyelország („Új-Lengyelország”, Krakkó és Tarnów vidékén), Nagy-Lengyelország („Ó-Lengyelország”, Gnieznó és Poznań központokkal) vagy Mazóvia és Kujávia északi tartományai. Ezek a vidékek képezték a lengyel állam magvát. A Piast-restauráció (1320–1385) alatt a királyság Közép-Európa egyik legjelentősebb hatalmává vált, ám a megelőző századok folyamán történelme meglehetősen zaklatott volt.

A Collegium Maius udvara Krakkóban. Fotó: Csukovits Enikő.

A lengyel monarchia gyökerei 966-ra nyúlnak vissza, amikor is Mieszkó (963–992), a Warta folyó partján (a későbbi Nagy-Lengyelország területén) megtelepedett polánok szláv törzsének fejedelme felvette a kereszténységet. Fia, I. (Merész) Boleszláv (992–1025) megalapította a gnieznói érsekséget – ez jelentette a Birodalomtól független lengyel egyház születését –, és 1025-ben királlyá koronáztatta magát. Utódja, II. Mieszkó (1025–1034) halálát követően az ország az anarchia időszakába lépett. A központ Nagy-Lengyelországból Kis-Lengyelországba helyeződött át. A királyság feldarabolódása először 1058-ban valósult meg, amikor I. (Újító) Kázmér (1034–1058) fiai megosztoztak egymással a hatalmon. Bár III. (Ferdeszájú) Boleszlónak (1102–1138) 1106-ban sikerült elérnie Lengyelország újraegyesítését, 1138-ban fiai ismét felosztották egymás között a területeket: a politikai feldarabolódás ezzel két évszázadra állandósult.

III. Boleszló frank származású, a történeti irodalomban Gallus Anonymusként ismert krónikásának köszönhetjük a dinasztia ősének, Piast hercegnek az első említését: a XIX. századi historikusok tollán született munkákban ő kölcsönözte nevét az első lengyel uralkodóháznak.

A XIII. században a lengyel fejedelemségek – a nagy számban érkező és a városokat felvirágoztató német hospeseknek köszönhetően – az egység hiánya ellenére is a gazdasági fellendülés időszakába léptek. 1226-ban a Magyarországról elűzött német lovagrend Mazóviai Konrád († 1247) hívására válaszolva megtelepedett Pomerániában. A lovagok nem elégedtek meg azzal a szereppel, hogy az északi határokat védelmezzék a pogány poroszok ellenében: új államot hoztak létre, és rövid idő alatt elvágták Lengyelországot a Balti-tengertől. 1241-ben a lengyel területeket a mongolok dúlták fel, ám – miután II. (Jámbor) Henrik († 1241) fejedelem felett a legnicai (Szilézia) csatában győzelmet arattak – megtorpant előrenyomulásuk. A hiábavaló egyesítési kísérleteket követően a XIII–XIV. század fordulóján a cseh Přemysl-ház szerezte meg lengyel földön a hatalmat, ám a dinasztia néhány esztendő múlva III. Vencellel (1305–1306) kihalt. Ez a fordulat tette lehetővé I. (Kisnövésű, lengyelül: Łokietek) Ulászló számára, hogy két évtizeden keresztül tartó hosszas küzdelmek árán egyesítse a területeket. A fejedelem 1320-ban – miután a lengyel tartományokat fennhatósága alá vonta – Krakkóban megkoronáztatta magát.

I. Ulászló (1320–1333) és III. (Nagy) Kázmér (1333–1370) uralkodása alatt a Lengyel Királyság Közép-Európa meghatározó tényezőjévé vált, ám a Piastoknak szembe kellett nézniük a cseh királyságot öröklő Luxemburgok trónkövetelésével és a német lovagrend a Baltikum térségében megnövekvő hatalmával. Ezért is igyekeztek szövetségesül megnyerni a magyar királyt, I. Károlyt (1301/1308–1342), aki még 1320-ban kötött házasságot I. Ulászló Erzsébet nevű leányával. Utóbbi uralkodó kompromisszumot közvetítetett III. Kázmér és I. (Luxemburgi) János (1310–1346) között: a Visegrádon született megállapodás (1335) értelmében a cseh király Sziléziáért cserébe lemondott a lengyel trónról. Kázmér a német lovagokkal is megegyezésre jutott: a rend az 1343-ban kötött kaliszi paktumban ígéretet tett arra, hogy Gdańsk elveszítéséért cserébe kárpótlást fizet a lengyeleknek; Kujáviát pedig visszaszolgáltatta a királynak. Az uralkodó az 1340-ban Litvánia ellen indított háborúval is növelte országa területét.

A Piast-házból származó utolsó uralkodó a történetírásban a lengyel állam konszolidálójaként jelenik meg: nevéhez fűződik az igazgatás központosítása, a bírói intézmények reformja vagy a királyi jogon szedett adók rendszerének szabályozása. Kázmér 1364-ben megalapította a krakkói egyetemet.

Amikor III. Kázmér 1370-ben fiú örökös nélkül távozott az élők sorából, a trónon I. (Nagy) Lajos (1342–1382 között magyar, 1370–1382 között lengyel király) –  I. Károly magyar király fia – követte. Az 1370–1382 közötti periódus a lengyel–magyar perszonálunió időszaka. Egy időben azzal, hogy az új uralkodót a Lengyel és a Magyar Királyság határán fekvő Ószandecen (Stary Sącz) fogadta a lengyel arisztokrácia egy része, a politikai elit másik fele Kázmér temetésén vett részt a Wawel székesegyházában. Az események kiválóan szimbolizálják, hogy Lajos hatalomra jutását illetően igencsak megoszlottak a vélemények: míg a kis-lengyel nemesség köreiben alapvetően kedvező fogadtatásra talált az Anjou-dinasztiából származó király trónra lépése, addig a nagy-lengyelországi urak – azok, akik tartózkodtak attól, hogy Lajos elébe siessenek – a Luxemburgok uralmát részesítették volna előnyben. Az öröklést a Kázmér és a magyarországi Anjouk között kötött politikai egyezmények szabályozták, ám Lajos a Piastokkal való rokonsága révén ugyancsak jogot formálhatott a trónra: Kázmér nővére, Erzsébet fiára hagyta országát. A kedvezőtlen kép, amelyet a lengyel történetírás Nagy Lajos uralmáról fest, nagyban köszönhető Czarnkówi János részrehajló beszámolójának: az Anjou-uralkodó ellenzékéhez tartozó krónikás semmiféle szimpátiát nem tanúsított az utolsó Piast utódja iránt. Lajos 1374-ben kiadta híressé vált kassai (ma Košice, Szlovákia) privilégiumát, amelyben a lengyel állam kormányzásával kapcsolatban több kérdést is szabályozott. A rendelkezések értelmében a királyság tisztségeit lengyel származású hivatalnokoknak kellett betölteniük. A király meghatározta az adókat és a korona öröklésének rendjét: férfi utódok híján lányai léphettek a lengyel trónra. Távollétében Lengyelország ügyeit Lajos anyjára, Erzsébetre († 1380) bízta. Az Anjou-uralommal szembeni elégedetlenséget tükrözi az 1376. évi krakkói felkelés.

Lajos halála után két királyságában lányai követték őt a trónon: Mária Magyarországon, Hedvig Lengyelországban. Hedvignek, akit 1384-ben koronáztak meg Krakkóban, fel kellett bontania eljegyzését Habsburg Vilmossal, s a lengyel nemesség nyomására a litván nagyfejedelemmel, a keresztény hitre térő Jagellóval lépett házasságra. 1386-ban kötött frigyük az 1569-ig tartó lengyel–litván perszonálunió kezdetét jelzi. Bár a királynő 1399-ig viselte címét, az uralmat ténylegesen a II. (Jagelló) Ulászló (1386–1434) néven uralkodó férje gyakorolta.

Csukovits Enikő, Csákó Judit

A Lengyel K. térképe

Mappa regno di Polonia

A Lengyel K. bibliográfiája

Forráskiadványok

Elbeszélő források

Levéltári források          

  • Bartoszewicz J., Bobowski N., Helcel A. S., Muczkowski A. et Rzyszczewski L. (éd.), Kodex dyplomatyczny Polski. Codex diplomaticus Poloniae, I–IV, Varsoviae, 1847–1887.
  • Gąsiorowski A., Jasiński T., Jurek T., Kowalewicz H., Piekosiński F., Skierska I., Walczak R. et Zakrzewski I. (éd.), Kodeks dyplomatyczny Wielkopolski. Codex diplomaticus Maioris Poloniae, I–XI, Poznań – Warsawa, 1877–1999.
  • Kuraś S., Pacuski K., Piętka J., Sułkowska-Kuraś I. et Wajs H. (éd.), Nowy kodeks dyplomatyczny Mazowsza. Codex diplomaticus Masoviae novus, II–III, Warsawa – Wrocław, 1989–2000 (Polska Akademia Nauk. Instytut Historii)
  • Kuraś S. et Sułkowska-Kuraś I. (éd.), Bullarium Poloniae litteras apostolicas aliaque monumenta Poloniae Vaticana continens, I–VI, Romae – Lublini, 1982–1998.
  • Piekosiński F. (éd.), Kodeks dyplomatyczny małopolski. Codex diplomaticus Poloniae minoris, I–IV, Cracoviae, 1876–1905 (Monumenta medii aevi historica res gestas Poloniae illustrantia, 3, 9, 10, 17) (Editionum Collegii historici Academiae literarum Cracoviensis)
  • Piekosiński F., (éd.), Kodeks dyplomatyczny miasta Krakowa 1257–1506. Codex diplomaticus civitatis Cracoviensis 1257–1506. I–II, Kraków, 1879–1882 (Monumenta medii aevi historica res gestas Poloniae illustrantia, 5) (Editionum Collegii historici Academiae literarum Cracoviensis)

A középkori Lengyel Királyság

  • Davies N., God's Playground. A History of Poland. I. The Origins to 1795, Oxford, 1981.
  • Halecki O. et Gromada Th. V., Jadwiga of Anjou and the rise of East Central Europe, Boulder, Colo., 1991 (East European monographs, 308) (Atlantic studies on society in change, 73)
  • Jasienica P., Piast Poland, New York, 1985.
  • Jasienica P., Jagellonian Poland, Miami, 1978.
  • Knoll P. W., The Rise of the Polish Monarchy. Piast Poland in East Central Europe, 1320–70, Chicago – London, 1972.
  • Wojciechowski, Z., Mieszko I and the rise of the Polish State, Toruń – London, 1936 (The Baltic Pocket Library)

Az Anjou-dinasztia lengyelországi uralma

Társadalom és intézmények

 

Contenu espace

Contenu espace

Albánia bemutatása

                    

            Albánia – Epirusz – Jón-szigetek

 

 

A negyedik keresztes hadjáratot követően Epirusz – Nikaia és Trapezunt mellett – a Bizánci Birodalom három utódállamának egyikeként működött. Az Epiruszi Despotátus – amelyet hosszú időn keresztül a Komnénoszok császári dinasztiája kormányzott – eredetileg Naupaktosz és Dürrakhion (Durrës, Durazzo) között terült el, és szemben állt a Bizánci Császárságot 1261-ben helyreállító latinokkal és nikaiaiakkal. Az epiruszi uralkodók kísérlete arra, hogy a Bizánci Birodalmat saját maguk javára restaurálják, kudarcot vallott: mindez a despotai cím – a császárét követő legfontosabb méltóság – felvételéhez vezette őket. Epirusz tehát – mivel stratégiailag fontos pozíciót foglalt el a Thesszaloniki és Konstantinápoly közötti útvonalon – az Anjouk keleti politikájának egyik sarokpontját képezte. Az Anjouk felváltva kísérelték meg szövetségesükké és hűbéres államukká tenni, avagy közvetlenül ellenőrizni a tartományt. Az epirusziak az Anjouk és Bizánc expanziós politikájától veszélyeztetett helyzetükben a két hatalom között egyensúlyoztak, s függetlenségük megőrzése érdekében hol egyikkel, hogy másikkal léptek szövetségre.

Az epirusziak és a nikaiaiak között dúló háborúk lehetővé tették Manfréd szicíliai király számára, hogy megvesse lábát a területen: 1258-ban az albán tengerparton Dürrakhion és Valóna (Vlora) között, a szárazföld belsejében pedig Beratig szerezte meg a fennhatóságot, amelyet a következő évben Korfura, valamint a Chimera (Himara) és Buthróton (Butrint) közötti epiruszi tengerpartra is kiterjesztett. Manfréddal szembeni győzelmét követően 1267 januárjától I. (Anjou) Károly vette át a térség ellenőrzését: a terület támaszpontjául szolgált annak a keleti expanziós politikának, amely a konstantinápolyi Latin Császárság helyreállítását az 1267 májusában kötött viterbói béke nyomán célozta meg. Ennek alapján lett Achaiai Vilmos Károly vazallusává, s került a Kefalónia és Zakynthosz szigeteiből álló Kefalóniai Grófság Anjou hűbérbe.

Károly először is megszilárdította hatalmát Albániában: 1272-ben felvette a rex Albaniae címet. Az új királyság téglalap alakú volt: csúcsaiban Thivárion (Tivari, ma Bar Montenegróban), Prizren (Koszovó), Ohrid és Valóna helyezkedtek el. A bizánciak azonban 1274-től offenzíva révén megszerezték Beratot és az epiruszi tengerpartot. Fenyegetett helyzetében Niképhorosz epiruszi despota 1279-ben hűséget esküdött Károlynak, aki visszafoglalta a tengerpartot, és a következő évben hadjáratot indított Berat visszaszerzésére. Az Anjouk hadereje azonban megsemmisült, és a bizánciak újabb támadásba kezdtek. 1284-ben elesett Dürrakhion és Valóna. Az Anjouk fennhatósága a térségben ettől kezdve csupán Korfura és Buthrótonra terjedt ki.

1294-ben Epirusz történetének új szakasza vette kezdetét: Tarantói Fülöp herceg apjától, II. Károlytól megkapta Korfut, Buthrótont, az Albán Királyság felett gyakorolt jogokat, valamint a Morea feletti hűbéruralmat (ide értve a Kefalóniai Grófság ellenőrzését is). Niképhorosz despota lányával, Tamarral kötött házassága révén Fülöp hozományként ugyancsak megszerezte Aitóliát és Akarnaniát, s ígéretet nyert arra nézve, hogy Epiruszt a későbbiekben teljes egészében megörökli. Bár utóbbi ígéretet sosem tartották meg, a tarantói hercegek erre hivatkozva viselték az epiruszi despotai címet s követelték maguknak a tartományt.

Az Albán Királyságot 1304-ben – amikor Tarantói Fülöpnek az Anjou-uralmat sikerült helyreállítania Durrazóban – feltámasztották, ám a királyság fennállása alatt a hatalom kizárólag a városra korlátozódott. 1332-ben Fülöp fia és utódja, Tarantói Róbert Durazzót az Akhaiai Hercegségre cserélte Gravinai Jánossal, aki ily módon Durazzói János lett. Az új ház – mivel a nápolyi és magyarországi intrikák túlságosan lefoglalták – kudarcot vallott kísérletében, hogy hatalmát a kikötővároson túlra is kiterjessze. Karl Topia albán fejedelem, a tarantói hercegek rokona 1368-ban átmenetileg, majd 1383-ban véglegesen is elfoglalta a területet. A bonyolult társadalmi viszonyok és a helyi politikai támogatás hiánya nem tették lehetővé az Anjouk számára, hogy – egyéb birtokaik mintájára – itt is központosított államot hozzanak létre. Az Albán Királyság főként katonai és gazdasági tekintetben állt irányításuk alatt, ám befolyásuk alig hagyott nyomot a térségben.

Délen Korfu és epiruszi tartozékai 1373-ban a tarantói hercegek birtokából a nápolyi királyok uralma alá kerültek, mielőtt Velence a területeket 1386-ban  megszerezte. A Kefalóniai Grófság státusza több ízben is megváltozott. Miután Miklós gróf 1318-ban epiruszi despota lett, és az Anjouknak való engedelmességet megtagadta, Gravinai János 1325-ben elfoglalta a grófságot, amelyet ekkortól a Moreai Hercegséggel együttesen igazgattak. 1357-ben Tarantói Róbert moreai herceg a területet Leonardo Toccónak adta át kormányzásra. László király 1396-ban a grófságot leválasztotta a hercegségről, és a Nápolyi Királyság közvetlen hűbérbirtokává tette. A Toccók Kefalóniában az 1479. évi oszmán hódításig uralkodtak. Aitóliában és Akarnaniában 1314-től lényegesen visszaszorult az Anjouk területi fennhatósága. Naupaktosz az 1360-as évek folyamán elveszett számukra, s egyedül a Toccók gondjaira bízott Vonitsa maradt meg kezükön. A család 1390-től kezdve a vidék jelentős részét visszahódította, ám az oszmánok 1460 és 1479 között rátették kezüket a régióra.

Összegezve elmondhatjuk, hogy az Anjou-korban e területek mindegyikének rendkívül bonyolult történelme volt, ahogy a dinasztia egyik ágától a másikhoz, az egyik feudális államalakulattól a következőhöz került.

 

Brendan Osswald

Albánia térképe

Az Anjou-fennhatóság alatt álló Albánia (© I. Ortega)

Albánia bibliográfiája

 

  • Asonitis S., Η Ανδηγαυική Κέρκυρα [«Corfou angevine»], Corfou, 1999.
  • Asonitis S., Το Νότιο Ιόνιο κατά τον Όψιμο Μεσαίωνα [« Le sud de la mer Ionienne à la fin du Moyen Âge »], Athènes, 2005.
  • Cabanes P. (dir.), L’Histoire de l’Adriatique, Paris, 2001.
  • Cabanes P., L’Albanie, le pays des Aigles, Aix-en-Provence, 1994.
  • Campobasso G., « Alcune fonti per lo studio del Regnum Albaniae degli Angiò : documenti, epigrafi, araldica e visual evidences », Mélanges de l’École française de Rome - Moyen Âge, 128/2 (2016).
  • Castellan G., Histoire des Balkans, XIVe-XXe siècle, Paris, 1991.
  • Castellan G., Histoire de l’Albanie et des Albanais, Paris, 2001.
  • Ducellier A., La Façade maritime de l’Albanie au Moyen Âge. Durazzo et Valona du XIe au XVe siècle, Thessalonique, 1981.
  • Ducellier A., « Les Albanais dans les colonies vénitiennes au XVe siècle », Studi Veneziani, X, 1968, p. 47-64.
  • Ducellier A., « Les Albanais dans les colonies vénitiennes au XVe siècle », Ducellier A., L’Albanie entre Byzance et Venise (Ve-XVe siècle) (VR), Londres, 1987, p. 23-26.
  • Geanakoplos D. J., Emperor Michael Palaeologus and the West, 1258-1282. A Study in Byzantine-Latin Relations, Cambridge (MA), 1959.
  • Kiesewetter A., « I Principi di Taranto e la Grecia (1294-1373/83) », Archivio Storico Pugliese, LIV (2001), p. 53-100.
  • Kiesewetter A., L'acquisto e l'occupazione del litorale meridionale dell'Albania da parte di re Carlo I d'Angiò (1279-1283), Rassegna storica salernitana Ser. NS, vol. 32, 63 (2015) p. 27-62.
  • Laiou A. E., Constantinople and the Latins. The Foreign Policy of Andronicus II (1282-1328), Cambridge (MA), 1972.
  • Lala E., Regnum Albaniæ, the Papal Curia and the Western Visions of a Borderline Nobility, doctorat d’Histoire du Moyen Âge, Central European University, Department of Medieval Studies, 2008 (dactylographié).
  • Metais S., Histoire des Albanais. Des Illyriens à l’indépendance du Kosovo, Paris, 2006.
  • Nicol D. M., The Despotate of Epiros, Oxford, 1957.
  • Nicol D., The Despotate of Epiros 1267-1479. A Contribution to the History of Greece in the middle ages, Cambridge, 1984.
  • Osswald B., « The Ethnic Composition of Medieval Epirus », Ellis S. G., Klusáková L. (dir.), Imaging frontiers, contesting identities, Pisa, 2007, p. 125-154.
  • Osswald B., L’Épire du treizième au quinzième siècle : autonomie et hétérogénéité d’une province byzantine, Roma, 2020.
  • Osswald B., « La stratégie matrimoniale des Tocco de Céphalonie », Nikolov A. (dir.), Proceedings of the 22nd International Congress of Byzantine Studies, Sofia, 2011, vol. 3, p. 71.
  • Osswald B., « S’assimiler pour régner ? Le cas des souverains italiens de l’Épire (XIVe-XVe siècles) », Chevalier M.-A., Ortega I. (dir.), Élites chrétiennes et formes du pouvoir en Méditerranée centrale et orientale, 2017, p. 313-352.
  • Osswald B., « Les armoiries des Tocco de Céphalonie à Arta », Bulletin de Correspondance Hellénique, 2018.
  • Qosja R., La question albanaise, Paris, 1995.
  • Rapatout A., « Charles Ier d'Anjou, roi d'Albanie : L'aventure balkanique des Angevins de Naples au XIIIe siècle », Hypothèses, 2006/1 (9), p. 261-269.

 

 

Contenu espace

Contenu espace

Morea bemutatása

 

           A Moreai Hercegség

Morea félsziget, amely nevét az ott honos eperfáról (görögül μουριά) kapta, s egyben megfelel Achaia egyháztartomány területének is. Az ókorban a térség a Római Birodalomhoz tartozott, majd annak két részre szakadásával bizánci fennhatóság alá került. A vidék főként mezőgazdasági javakkal bírt. Urai nagybirtokosok voltak, akik alig tartózkodtak itt, ugyanis jobban kedvelték konstantinápolyi palotáikat.

Chlemoutsi. Fotó: Florence Sampsonis.

Amikor a IV. keresztes hadjáratban részt vevő lovagok Nyugatról útra kelnek, soraikban nagy arányban találunk a Francia Királyság területéről származó kereszteseket. A bizánci főváros 1204. évi bevételét és a város kifosztását követően többen Monferratói Bonifáchoz csatlakoztak, hogy kíséretében a balkáni területeket meghódítsák. A vele Nyugat felé vonulók között találjuk Champlitte-i Vilmost vagy Villehardouin Gottfriedot. Seregeik fokozatosan hódították meg a görög térségeket. Az egyedüli erősség, amely velük szemben ellenállást tanúsított, Korinthosz volt. Az egyéb területek jelentősebb ellenállás kifejtése nélkül kerültek a kezükre.

1204 és 1206 között a Moreai-félsziget jelentős részét a latinok tartották kezükben: ők nyugati mintára szerveztek feudális államot. A hercegi címet elsőként I. (Villehardouin) Gottfried vette fel, s a hercegség az ő dinasztiáján belül öröklődött. Fiatalabb fia, Vilmos (1246–1278) uralkodása felel meg az állam virágkorának: ebben az időben a moreai lovagok IX. Lajos kíséretében részt vettek a keresztes hadjáratban (1248–1249), a Peloponnészoszt Monemvaszia bevételét (1248) követően teljes egészében meghódították a latinok, és a herceg megszilárdította az intézményeket.

Hogy apósát, az epiruszi despotát támogassa, Villehardouin Vilmos felvonult seregével, és az oldalán harcolt Paleiologosz Mikhaél ellen. Az 1259-ben vívott pelagóniai csatában a moreai lovagságot és magát a herceget is megverték és elfogták a görögök. Paleiologosz Mikhaél csupán Konstantinápoly elfoglalását és a görög császárság 1261. évi feltámasztását követően bocsátkozott tárgyalásokba. Vilmost és lovagjait annak fejében engedte szabadon, hogy azok a hercegség erősségeit átengedték a görögöknek. A növekvő görög jelenlét az 1260-as évek folyamán arra kényszerítette a herceget, hogy saját államán belül folytasson folyamatos háborút egy olyan időszakban, amikor Keleten már nem voltak szövetségesei.

Chlemoutsi. Fotó: Florence Sampsonis.

Ebben a helyzetben Villehardouin Vilmos közeledni kívánt az éppen ekkortájt felemelkedő szomszédos hatalomhoz: Anjou Károly birodalmához. Ebből a célból több alkalommal is az Iáliai-félszigetre ment, hogy a szicíliai királlyal találkozzék, s tárgyaljon vele a katonai és gazdasági támogatás igénybe vételéről, sőt: maga is felajánlotta katonai segítségét az Anjou-uralkodónak. A közeledés 1267-ben a viterbói megállapodással öltött konkrét formát: ez – egyebek mellett – az örökösnő, Villehardouin Izabella házasságát készítette elő Anjou Károly fiával, Fülöppel, aki számára a szerződés lehetővé tette, hogy Morea következő hercege legyen. Arról is döntöttek, hogy az örökös halála esetén a korona az Anjoukra száll: ily módon a szerződés Anjou Károly utódait a Moreai Hercegség örököseivé s a konstantinápolyi császári cím várományosaivá tette. Az uralkodó számára a Balkán átmeneti övezet volt: az itt gyakorolt fennhatóság azt volt hivatva megkönnyíteni, hogy Konstantinápolyt megszerezhesse.

Fülöp 1277-ben bekövetkezett halála Vilmos számára ugyanakkor azt jelentette, hogy a hercegség a viterbói megállapodás értelmében elveszett a közvetlen utódai számára. Maga Vilmos 1278-ban távozott az élők sorából, s állama az Anjouk kezébe került.

 

Isabelle Ortega

 

 

 

Morea térképe

Peloponnészosz – Morea (© I. Ortega)

Morea bibliográfiája

  • Andrews K., Castles of Morea, Princeton, 1953.
  • Arbel B., Hamilton B., Jacoby D. (éd.), Latins and Greeks in the Eastern Mediterranean after 1204, Londres, 1989.
  • Avraméa A., Le Péloponnèse du IVe au VIIIe siècle. Changements et persistances, Paris, 1997.
  • Avraméa A., « Le Magne byzantin : problèmes d’histoire et de topographie », ΕΥΨΥΧΙΑ. Mélanges offerts à Hélène Ahrweiler, Paris, 1998, p. 49-62.
  • Balard M., « Clarence, escale génoise aux XIIIe-XIVe siècles », Byzance et ses périphéries. Hommage à Alain Ducellier, Toulouse, 2004, p. 185-203.
  • Baudin A., « De la Champagne à la Morée : l’héraldique de la maison de Villehardouin », Villela-Petit I. (dir.), 1204. La Quatrième croisade : de Blois à Constantinople. Éclats d’empires, Paris, 2005, p. 97-112.
  • Bellenger Y. (dir.), Les Champenois et la croisade. Actes des quatrièmes journées rémoises (27-28 novembre 1987), Paris, 1989.
  • Berg B., « The Moreote expedition of Ferrando of Majorca », Byzantion, t. LV, 1985, p. 69-90.
  • Bernard P.-J., « Une source inédite pour la connaissance des élites de la Morée franque : le testament de Marguerite de Mategrifon (1314) », Élites chrétiennes et formes du pouvoir en Méditerranée centrale et orientale (XIIIe-XVe siècle), M. -A. Chevalier, I. Ortega (dir.), Paris, à paraître en août 2017.
  • Bon A., Le Péloponnèse byzantin jusqu’en 1204, Paris, 1951.
  • Bon A., La Morée franque. Recherches historiques, topographiques et archéologiques sur la principauté d’Achaïe (1205-1430), Paris, 1969, 2 vol.
  • Breuillot M., Châteaux oubliés de la Messénie médiévale, Paris, 2006.
  • Buchon J.-A. C., Notice sur un atlas en langue catalane de l’an 1374, conservé parmi les manuscrits de la bibliothèque du roi, Paris, 1838.
  • Buchon J.-A. C., Recherches et matériaux pour servir à une histoire de la domination française aux XIIIe, XIVe, XVe siècles dans les provinces démembrées de l’empire grec à la suite de la Quatrième croisade, Paris, 1840.
  • Buchon J.-A. C., « Établissement féodal de la principauté française de Morée », Revue indépendante, 1843, p. 1-33.
  • Buchon J.-A. C., Histoire des conquêtes et de l’établissement des Français dans les États de l’ancienne Grèce sous les Ville-Hardouin, t. I, Paris, 1846.
  • Cerone F., « La sovranità napoletana sulla Morea e sulle isole vicine », Archivio storico per le province napoletane, n. s. II, 1916, p. 5-64 et 193-266 ; n. s. III, 1917, p. 5-67.
  • Cheynet J.-C., Pouvoir et contestations à Byzance (963-1210), Paris, 1990.
  • Chrissis N., Crusading in Frankish Greece. A study of Byzantine Western Relations and Attitudes, 1204-1282, Turnhout, 1212.
  • Chrysostomidès J., « Corinth 1394-1397 : some new facts », Byzantina, t. VII, 1975, p. 81-110.
  • Chrysostomidès J., « Italian women in Greece in the late Fourteenth and early Fifteenth Centuries », Rivista di studi bizantini e slavi, II, 1982, p. 119-132.
  • Chrysostomidès J., « Un unpublished letter of Nerio (30 october 1384) », Byzantina, t. VII, 1975, p. 111-123.
  • Chrysostomidès J., « Was Neri Acciaiuoli ever lord of Vostitsa and Nivelet ? », ΚΑΘΗΓΗΤΡΙΑ, Essays presented to Joan Hussey for her 80th birthday, Camberley-Athènes, 1988, p. 501-514.
  • Feuchère P., « Une lignée coloniale au XIIIe siècle. Les Saint-Omer de Grèce », Bulletin de la Société des Antiquaires de la Morinie, fasc. 313, t. XVII, 1950, p. 353-367.
  • Geanakoplos D. J., Emperor Michael Palaeologus and the West, 1258-1282. A Study in Byzantine-Latin Relations, Cambridge (MA), 1959.
  • Guérin M., « Femme lige ou de simple hommage. Relation des dames au pouvoir dans la principauté de Morée (XIIIe-XVe siècle) », Élites chrétiennes et formes du pouvoir en Méditerranée centrale et orientale (XIIIe-XVe siècle), M.-A. Chevalier, I. Ortega (dir.), Paris, à paraître en août 2017.
  • Haberstumpf W., Dinasti Latini in Grecia e nell’Egeo (secoli XII-XVII), Turin, 2003.
  • Hetherington P., Byzantine and Medieval Greece. Churches, castles and art of the Mainland and the Peloponnese, Londres, 1991.
  • Horowitz J., « Quand les Champenois parlaient le grec : la Morée franque au début du XIIIe siècle, un bouillon de culture », Goodich M., Menache S., Schein S., Cross Cultural Convergences in the Crusader Period, Essays presented to Arieh Grabois on his Sixty-Fifth Birthday, New-York, 1995, p. 111-150.
  • Ilieva A., The Frankish Morea (1205-1262). Socio-Cultural Interaction between the Franks and the Local Population, Athènes, 1991.
  • Jacoby D., « Catalans, Turcs et Vénitiens en Romanie (1305-1332) : un nouveau témoignage de Marino Sanudo Torsello », Studi Medievali, 3e sér., XV, 1974, p. 217-261.
  • Jacoby D., « Catalans, Turcs et Vénitiens en Romanie (1305-1332) : un nouveau témoignage de Marino Sanudo Torsello »Jacoby D., Recherches sur la Méditerranée orientale du XIIe au XVe siècle. Peuples, sociétés et économie (VR), Londres, 1979, p. 217-261.
  • Jacoby D., « From Byzantium to latin Romania : continuity and change », Mediterranean Historical Review, t. IV-1, 1989, p. 1-44.
  • Jacoby D., « From Byzantium to latin Romania : continuity and change », Jacoby D., Byzantium, Latin Romania and the Mediterranean (VR), Aldershot, 2001, p. 1-44.
  • Jacoby D., « Italian migration and settlement in latin Greece : the impact on the economy », Schriften des Historischen Kollegs, Kolloquien 37 = Die Kreuzfahrerstaaten als multikulturelle Gesellschaft. Einwanderer und Minderheiten im 12. und 13. Jahrhundert, Munich, 1997, p. 97-127.
  • Jacoby D., « Italian migration and settlement in latin Greece : the impact on the economy », Jacoby D., Byzantium, Latin Romania and the Mediterranean (VR), Aldershot, 2001, p. 97-127.
  • Jacoby D., « Jean Lascaris Calophéros, Chypre et la Morée », Revue des Études Byzantines, 26, 1968, p. 189-228.
  • Jacoby D., « Jean Lascaris Calophéros, Chypre et la Morée », Jacoby D., Société et démographie à Byzance et en Romanie latine (VR), Londres, 1975, p. 189-228.
  • Jacoby D., « Knightly values and class consciousness in the crusaders states of eastern mediterranean », Mediterranean Historical Review, t. I-2, 1986, p. 158-186.
  • Jacoby D., « Knightly values and class consciousness in the crusaders states of eastern mediterranean », Jacoby D., Studies on Crusaders States and on the Venetian Expansion (VR), Northampton, 1989 .
  • Jacoby D., « Les Occidentaux dans les villes de Romanie latine jusqu’en 1261 : la région balkanique », XXe Congrès international des études byzantines, Collège de France-Sorbonne, 19-25 août 2001, Paris, 2001, t. I, p. 279-290.
  • Jacoby D., « La consolidation de la domination de Venise dans la ville de Négrepont (1205-1390). Un aspect de sa politique coloniale », Maltezou C. A., Schreiner P. (éd.), Bisanzio, Venezia e il mondo franco-greco (XIIe-XVe secolo), Atti del colloquio internazionale organizzato nel centenario della nascita di Raymond-Joseph Loenertz o. p., Venezia, 1-2 dicembre 2000, Venise, 2002, p. 151-181.
  • Jacoby D., « Les archontes grecs et la féodalité en Morée franque », Travaux et Mémoires, t. II, 1965-1967, p. 421-481.
  • Jacoby D., « Les archontes grecs et la féodalité en Morée franque », Jacoby D., Société et démographie à Byzance et en Romanie latine (VR), Londres, 1975, p. 421-481.
  • Jacoby D., « La « Compagnie catalane » et l’État catalan de Grèce. Quelques aspects de leur histoire », Journal des Savants, 1966, p. 78-103.
  • Jacoby D., « La « Compagnie catalane » et l’État catalan de Grèce. Quelques aspects de leur histoire », Jacoby D., Société et démographie à Byzance et en Romanie latine (VR), Londres, 1975, p. 78-83.
  • Jacoby D., La Féodalité en Grèce médiévale, « les Assises de Romanie » sources, application et diffusion, Paris, 1971.
  • Jacoby D., « Les États latins en Romanie : phénomènes sociaux et économiques (1204-1350 environ), XVe Congrès International d’Études Byzantines, Athènes, 1976, p. 1-51.
  • Jacoby D., « Les États latins en Romanie : phénomènes sociaux et économiques (1204-1350 environ), Jacoby D., Recherches sur la Méditerranée orientale du XIIe au XVe siècle. Peuples, sociétés et économies (VR), Londres, 1979, p. 1-51.
  • Jacoby D., « La littérature dans les États latins de Méditerranée orientale à l’époque des croisades : diffusion et création », Essor et fortune de la chanson de geste dans l’Europe et l’Orient latin. Actes du IXe Congrès international de la société Recesvals pour l’étude des Épopées Romanes, (Padoue-Venise, 1982), Modène, 1984, p. 617-646.
  • Jacoby D., « La littérature dans les États latins de Méditerranée orientale à l’époque des croisades : diffusion et création », Jacoby D., Studies on the Crusaders States and on the Venetian Expansion (VR), Northampton, 1989.
  • Jacoby D., « Quelques considérations sur la "Chronique de Morée" », Journal des Savants, 1968, p. 133-189.
  • Jacoby D., « Quelques considérations sur la "Chronique de Morée" », Jacoby D., Société et démographie à Byzance et en Romanie latine (VR), Londres, 1975, p. 133-189.
  • Jacoby D., « Silk production in the frankish Peloponnese : the evidence of fourteenth century surveys and reports », Kalligas H. A. (éd.), Travellers and Officials in the Peloponnese. Descriptions-Reports-Statistics, in Honour of sir Steven Runciman, Monemvasie, 1994, p. 41-61.
  • Jacoby D., « Silk production in the frankish Peloponnese : the evidence of fourteenth century surveys and reports », Jacoby D., Trade, Commodities and Shipping in the Medieval Mediterranean (VR), Aldershot, 1997.
  • Jacoby D., « The encounter of two societes : western conquerors and byzantines in the Peloponnesus after the fourth crusade », The American Historical Review, 78, 1973, p. 873-906.
  • Jacoby D., « The encounter of two societes : western conquerors and byzantines in the Peloponnesus after the fourth crusade », Jacoby D., Recherches sur la Méditerranée orientale du XIIe au XIVe siècle. Peuples, sociétés et économies (VR), Londres, 1979, p. 873-906.
  • Jacoby D., « Un régime de coseigneurie gréco-franque en Morée : les casaux de parçon », Mélanges d’archéologie et d’histoire, publiés par l’École Française de Rome, t. LXXV, 1963, p. 111-125.
  • Jacoby D., « Un régime de coseigneurie gréco-franque en Morée : les casaux de parçon », Jacoby D., Société et démographie à Byzance et en Romanie latine (VR), Londres, 1975, p. 111-125.
  • Kiesewetter A., « Das Ende des ‘Livre de la conqueste de l’Amorée’ (1301-1304). Ein Beitrag zur Geschichte des fränkischen Griechenland zu Beginn des 14. Jahrhunderts », Βυζαντιακά, XVI, 1996, p. 143-190.
  • Laiou A. E., Constantinople and the Latins. The Foreign Policy of Andronicus II (1282-1328), Cambridge (MA), 1972.
  • Laiou A. (éd.), Urbs Capta. The Fourth Crusade and its Consequences, Paris, 2005
  • Limousin É., « L’administration byzantine du Péloponnèse (Xe-XIIe siècle) », Renard J. (dir.), Le Péloponnèse. Archéologie et Histoire, Rennes, 1999, p. 295-311.
  • Lock P., Sanders G. D. R. (éd.), The Archeology of Medieval Greece, Oxford, 1996,
  • Loenertz R.-J., « Athènes et Néopatras », Byzantina et Franco-Graeca, Articles choisis parus de 1936 à 1969, Rome, 1978, p. 183-394.
  • Loenertz R.-J., « Aux origines du Despotat d’Épire et de la principauté d’Achaïe », Byzantion, 43, 1973, p. 360-394.
  • Loenertz R.-J., « Démétrius Cydonès. De la naissance à l’année 1373 », Orientalia Christiana Periodica, XXXVI, 1970, p. 47-72.
  • Loenertz R.-J., « Hospitaliers et Navarrais en Grèce (1376-1383). Régestes et documents », Byzantina et Franco-Graeca, Rome, 1970, p. 329-370.
  • Loenertz R.-J., Les Ghisi. Dynastes vénitiens dans l’Archipel, 1209-1390, Venise, 1975.
  • Loenertz R.-J., « Les seigneurs tierciers de Négrepont de 1205 à 1280 », Byzantina et Franco-Graeca. Articles choisis parus de 1936 à 1969, Rome, 1978, p. 141-182.
  • Loenertz R.-J., « Marino Dandolo, seigneur d’Andros, et son conflit avec l’évêque Jean », Byzantina et Franco-Graeca, Rome, 1970, p. 399-420.
  • Loenertz R.-J., « Pour la biographie de Jean Lascaris Calophéros », Revue des Études Byzantines, t. XXVIII, Paris, 1970, p. 129-139.
  • Loenertz R.-J., « Pour l’histoire du Péloponnèse au XIVe siècle (1382-1404) », Revue des Études Byzantines, t. 1, 1943, p. 152-196.
  • Loenertz R.-J., « Pour l’histoire du Péloponnèse au XIVe siècle (1382-1404) », Loenertz R.-J., Byzantina et Franco-Graeca, Rome, 1970, p. 227-266.
  • Loenertz R.-J., « Une page de Jérôme Zurita relative aux duchés catalans de Grèce, 1386 », Byzantina et Franco-Graeca, Rome, 1970, p. 371-382.
  • Longnon J., « Domination franque et civilisation grecque », Mélanges d’archéologie et d’histoire offerts à Charles Picard à l’occasion de son 65e anniversaire, Paris, 1949, p. 659-667.
  • Longnon J., Les Français d’outre-mer au Moyen Âge. Essai sur l’expansion française dans le bassin de la Méditerranée, Paris, 1929.
  • Longnon J., « Les Autremencourt, seigneurs de Salona en Grèce (1204-1311) », Bulletin de la Société Historique de Haute-Picardie, t. 15, Laon, 1937, p. 15-48.
  • Longnon J., « Le prince de Morée chansonnier », Romania, 257, t. LXV, 1939, p. 5-100.
  • Longnon J., « Le patriarcat latin de Constantinople », Journal des Savants, Paris, 1941, p. 174-184.
  • Longnon J., « Le rattachement de la principauté de Morée au royaume de Sicile en 1267 », Journal des Savants, Paris, 1942, p. 134-143.
  • Longnon J., L’Empire latin de Constantinople et la principauté de Morée, Paris, 1949.
  • Longnon J., « Les Toucy en Orient et en Italie au XIIIe siècle », Bulletin de la Société des Sciences Historiques et Naturelles de l’Yonne, Auxerre, 1958, p. 33-43.
  • Longnon J., « Les noms de lieu de la Grèce franque », Journal des Savants, Paris, 1960, p. 97-110.
  • Longnon J., « La vie rurale dans la Grèce franque », Journal des Savants, 1965, p. 343-357.
  • Longnon J., « Les premiers duc d’Athènes et leur famille », Journal des Savants, 1973, p. 70-71.
  • Longnon J., « Les seigneurs de Karytaina et leur origine champenoise », Mélanges Antoine Bon, Lyon, 1975, p. 33-35.
  • Longnon J., Les Compagnons de Villehardouin. Recherches sur les croisés de la Quatrième croisade, Genève, 1978.
  • Longnon J., « Problèmes de l’histoire de la principauté de Morée », Journal des Savants, Paris, 1946, p. 77-93, 147-161.
  • Longnon J., Recherches sur la vie de Geoffroy de Villehardouin, suivies du catalogue des actes des Villehardouin, Paris, 1939.
  • Luttrell A., « Aldobrando Baroncelli in Greece : 1378-1382 », Orientalia Christiana Periodica, XXXVI, Rome, 1966, p. 273-300.
  • Luttrell A., « Aldobrando Baroncelli in Greece : 1378-1382 », Luttrell A., Latin Greece, the Hospitallers and the Crusades 1291-1440 (VR), Londres, 1982.
  • Luttrell A., « La Corona de Aragon y la Grecia catalana (1379-1394) », Annuario de Estudios Medievales VI, Barcelone, 1969, p. 219-252.
  • Luttrell A., « La Corona de Aragon y la Grecia catalana (1379-1394) », Luttrell A., Latin Greece, the Hospitallers and the Crusades 1291-1440 (VR), Londres, 1982.
  • Luttrell A., « The Latins of Argos and Nauplia, 1311-1394 », Papers of the British School at Rome, XXXIV, Londres, 1966, p. 34-55.
  • Luttrell A., « The Latins of Argos and Nauplia, 1311-1394 », Luttrell A., Latin Greece, the Hospitallers and the Crusades 1291-1440 (VR), Londres, 1982.
  • Luttrell A., « The Latins and life on the smaller aegean islands, 1204-1453 », Arbel B., Hamilton B., Jacoby D. (éd.), Latins and Greeks in the Eastern Mediterranean after 1204, Londres, 1989, p. 146-157.
  • Luttrell A., « Vonitza in Epirus and its lords : 1306-1377 », Rivista di Studi bizantini e neoellenici n. s. 1 (XI), Rome, 1964, p. 131-141.
  • Luttrell A., « Vonitza in Epirus and its lords : 1306-1377 », Luttrell A., Latin Greece, the Hospitallers and the Crusades 1291-1440 (VR), Londres, 1982.
  • Magdalino P., « Between Romaniæ : Thessaly and Epirus in the later middle ages », Mediterranean Historical Review, 1, 1989, p. 87-110.
  • Magdalino P., « Between Romaniæ : Thessaly and Epirus in the later middle ages », Magdalino P., Tradition and Transformation in Medieval Byzantium (VR), Cambridge, 1993.
  • Maltezou C. A., « De la mer Égée à l’Archipel : quelques remarques sur l’histoire insulaire égéenne », ΕΥΨΥΧΙΑ. Mélanges offerts à Hélène Ahrweiler, Paris, 1998, p. 459-468.
  • Maltezou C. A., Schreiner P. (éd.), Bisanzio, Venezia e il mondo franco-greco (XIIe-XVe secolo), Atti del colloquio internazionale organizzato nel centenario della nascita di Raymond-Joseph Loenertz o. p., Venezia, 1-2 dicembre 2000, Venise, 2002.
  • Metcalf D. M., Coinage of the Crusades and the Latin East in the Ashmolean Museum Oxford, Londres, 1983.
  • Metcalf D. M., « The currency of deniers tournois in Frankish Greece », The Annual of British School at Athens, LV, Londres, 1960, p. 38-59.
  • Miller W., Essays on the Latin Orient, Cambridge, 1921.
  • Miller W., The Latins in the Levant. A History of Frankish Greece (1204-1566), Londres, 1908.
  • Millet G., Le monastère de Daphni, histoire, architecture, mosaïques, Paris, 1899.
  • Molin K., Unknown Crusader Castles, New-York-Londres, 2001.
  • Nicol D. M., Les Derniers siècles de Byzance (1261-1453), Paris, trad. 2002 (1re éd. 1972).
  • Nicol D. M., « The date of the battle of Pelagonia », Byzantinische Zeitschrift, 1956, t. 49, p. 68-71.
  • Nicol D. M., The Despotate of Epiros, Oxford, 1957.
  • Nicol D. M., « Symbiosis and integration. Some greco-latin families in Byzantium in the 11th to 13th centuries », Byzantinische Forschungen VII. Amsterdam, 1979, p. 113-135.
  • Nicol D. M., « Symbiosis and integration. Some greco-latin families in Byzantium in the 11th to 13th centuries », Nicol D. M., Studies in late Byzantine History and Prosopography (VR), Londres, 1986.
  • Ντουρου-Ηλιοπουλου Μ., Το φραγκικο πριγκιπατο τησ αχαιασ (1204-1432). Ιστορια, οργανωση, κοινωνια, Thessalonique, 2005.
  • Ντουρου-Ηλιοπουλου Μ., Οι Δυτικοι στη Ρωμανια (13ος-15ος αιώνας). Μια ερευνητικη προσεγγιση, Athènes, 2013.
  • Ortega I., « Geoffroy de Briel, un chevalier au grand cœur », Byzantinistica, III, Spolète, 2001, p. 329-341.
  • Ortega I., « L’inventaire de la bibliothèque de Léonard de Véroli. Témoignages des influences occidentales et orientales dans la principauté de Morée (fin XIIIe siècle) », L’autorité de l’écrit au Moyen Âge (Orient-Occident), XXXIXe Congrès de la SHMESP (Le Caire, 30 avril-5 mai 2008), Paris, 2009, p. 196-201.
  • Ortega I., « Les mariages indigènes des nobles moréotes (XIIIe-XVe siècle), ou comment transgresser les frontières établies ? », Textes et frontières, Actes du colloque International (Nîmes, 9-11 juin 2009), J. Raimond, J.-L. Brunel (éd.), Nîmes, 2011, p. 233-254.
  • Ortega I., « La politique de soutien pontifical aux lignages nobiliaires moréotes (XIIIe-XVe siècle) », La papauté et les croisades. Actes du VIIe Congrès de la Society for the Study of the Crusades and the Latin East, M. Balard (éd.), Farnham, 2011, p. 185-200.
  • Ortega I., Les lignages nobiliaires dans la Morée latine (XIIIe-XVe siècle). Permanences et mutations, Turnhout, 2012.
  • Ortega I., « L’évolution de la conception patrimoniale : l’exemple d’Athènes durant l’occupation latine », Les Villes antiques et médiévales : patrimoines matériels et immatériels, Isabelle Ortega (dir.), Paris, 2013, p. 121-137.
  • Ortega I., « Les stratégies matrimoniales et patrimoniales des lignages nobiliaires dans la principauté de Morée au XIIIe siècle », Les stratégies matrimoniales (IXe-XIIIe siècle), M. Aurell (dir.), Turnhout, 2013, p. 193-210.
  • Ortega I., « Legs contraint ou affectif au Moyen Âge : comment le prénom s’inscrit dans le récit genré des lignages en Morée », Le legs des pères et le lait des mères ou comment se raconte le genre dans la parenté du Moyen Âge au XXIe siècle, Colloque tenu à l’université de Nîmes (13-14 juin 2013), Isabelle Ortega et Marc-Jean Filaire-Ramos (dir.), Turnhout, 2014, p. 29-44.
  • Ortega I., « Noblesses moréote et chypriote : des réseaux sociaux avant l’heure », Élites chrétiennes et formes du pouvoir en Méditerranée centrale et orientale (XIIIe-XVe siècle), M.-A. Chevalier, I. Ortega (dir.), Paris, à paraître en août 2017.
  • Ortega I., « Permanences et mutations d’une seigneurie dans la principauté de Morée : l’exemple de Corinthe sous l’occupation latine », Byzantion, t. LXXX, 2010, p. 308-332.
  • Ortega I., « Quelques réflexions sur le patrimoine des lignages latins dans la Principauté de Morée », Byzantinistica, VII, Spolète, 2005, p. 159-180.
  • Ortega I., « Réflexions sur une anthroponymie nobiliaire comparée entre la principauté de Morée et le royaume de Chypre, à travers la Chronique de Morée et les Lignages d’outremer », Centre d’études chypriotes, Cahier 43, 2013, p. 349-361.
  • Parmeggiani A., « Le funzioni amninistrative del principato di Aciaia », Byzantinistica, Rivista di studi bizantina e slavi, I, 1999, p. 91-108.
  • Renard J. (dir.), Le Péloponnèse. Archéologie et Histoire, Rennes, 1999
  • Saint-Guillain G., « Amorgos au XIVe siècle », Byzantinische Zeitschrift, Leipzig, t. 94, 2001, p. 62-189.
  • Saint-Guillain G., « Les ducs de l’Archipel et le coton de Santorin (fin XIVe-début XVe siècles) », Maltezou C. A., Schreiner P. (éd.), Bisanzio, Venezia e il mondo franco-greco (XIIe-XVe secolo), Atti del colloquio internazionale organizzato nel centenario della nascita di Raymond-Joseph Loenertz o. p., Venezia, 1-2 dicembre 2000, Venise, 2002, p. 365-394.
  • Saint-Guillain G., L’Archipel des seigneurs. Pouvoirs, société et insularités dans les Cyclades à l’époque de la domination latine (XIIIe-XVe siècle), thèse de doctorat Université Paris I, 2003.
  • Saint-Guillain G., « Seigneuries insulaires : les Cyclades au temps de la domination latine (XIIIe-XVe siècle) », Îles du Moyen Âge, Médiévales, 47, 2004, p. 31-47.
  • Sakellariou E., « Latin Morea in the late Middle age : observations on its demography and economy », Porphyrogenita. Essays on the History and Literature of Byzantium and the Latin East in Honour of Julian Chrysostomidès, Londres, 2003, p. 301-316.
  • Sampsonis Fl., Recherches sur la Morée a l'époque angevine (fin du XIIIe-milieu du XIVe siècle), Doctorat d’Histoire, Université de Paris I, 2016 (dactylographié).
  • Sampsonis Fl., « La place de la Morée franque dans la politique de Charles Ier d’Anjou (1267-1285) », Revue des études byzantines, 69, 2011, p. 81-109. DOI : 10.3406/rebyz.2011.4929.
  • Sampsonis Fl., « L'administration de la Morée par Charles Ier d'Anjou (1267-1285). L'apport majeur d'une source délicate : les registres angevins », Mélanges de l'École française de Rome. Moyen Âge, 120-1 (2008), p. 139-157.
  • Sampsonis Fl., « Charles Ier d'Anjou et l'île de Négrepont : une souveraineté très théorique », E. Cuozzo, V. Déroche, A. Peters-Custot, V. Prigent (dir.), Puer Apuliae. Mélanges offerts à Jean-Marie Martin, Paris, 2008, p. 605-614 (Centre de recherche d’ Histoire et Civilisation de Byzance, Monographies 30).
  • Sanders G. D. R., « Two kastra on Melos and their relations in the Archipelago », Lock P., Sanders G. D. R. (éd.), The Archeology of Medieval Greece, Oxford, 1996, p. 147-177.
  • Savvides A. G. C., « Nauplion in the Byzantine and Frankish periods », Peloponnesiaka, 1998, p. 286-302.
  • Setton K. M., Catalan Domination of Athens, 1311-1388, Cambridge, 1948.
  • Shawcross Th., The Chronicle of Morea. Historiography in Crusader Greece, New-York, 2009.
  • Stahl A. M., « European coinage in Greece after the Fourth Crusade », Mediterranean Historical Review, vol. 4, 1989, p. 356-363.
  • Sturdza M. D., Dictionnaire historique et généalogique des grands familles de Grèce, d’Albanie et de Constantinople, Paris, rééd. 1999 (1re éd. 1983).
  • Thiriet F., La Romanie vénitienne au Moyen Âge, le développement et l’exploitation du domaine colonial vénitien (XIIe-XVe siècle), Paris, 1975.
  • Thiriet F., « Recherches sur le nombre de "Latins" immigrés en Romanie gréco-vénitienne aux XIIIe-XVe siècles », Mélanges à Ivan Dujcev, Byzance et les Slaves, étude de civilisations, Paris, 1979, p. 421-436.
  • Topping P., Feudal Institutions as revealed in the Assizes of Romania. The Law Code of Frankish Greece, Philadelphie, 1949.
  • Topping P., « The formation of the Assizes of Romania », Byzantion, t. XVII, 1944-1945, p. 304-314.
  • Tsougarakis N. I., The Latin Religious Orders in Medieval Greece (1204-1500), Turnhout, 2012.
  • Tzavara A., Clarentza. Une ville de la Morée latine (XIIIe-XVe siècle), thèse Université Paris I, 2004.
  • Van der Vin J. P. A., Travellers to Greece and Constantinople. Ancients Monuments and old Traditions in Medieval Travellers’s Tales, Istanbul, 1980, 2 vol.
  • Villela-Petit I. (dir.), 1204. La Quatrième croisade : de Blois à Constantinople. Éclats d’empires, Paris, 2005.

Contenu espace

Contenu espace

Bar és Lotharingia bemutatása

                    Bar és Lotharingia Hercegségei

Anjou René király 1430. január 23-án Bari Lajos bíboros, a hercegség egyetlen örököse halálával Bar teljes jogú hercege lett. 1431. január 25-én Lotharingia hercegségét is megörökölte: távozott ugyanis az élők sorából az a II. Károly, akinek leányával, Izabellával René házasságra lépett. Ezek a kapcsolatok a Valois-k és a burgundok franciaországi – a Habsburgok és a Wittelsbachok a birodalmi területeken zajló vetélkedésével egybefonódó – rivalizálása közepette szőtt politikai tervek eredményeképpen jöttek létre. A tartomány egyszerre volt határvidék és csomópont.

Az addig rivális, a vidék világi és egyházi fejedelmei indította háborúkban sokszor ellentétes oldalon álló két hercegség ebben az időszakban egyetlen kézben (vagy legalábbis egyetlen család tagjainak a kezében) egyesült. Az Anjou-jelenlét Lotharingia és Bar hercegségeit hagyományos szerepükön – a régió két vagy három nagyhatalom ütközőzónája volt – túlmenően is bevonta a nemzetközi politikába.

1473-ig Anjou René és fiági örökösei – idősebb fia, az anyja 1453-ban bekövetkezett halálával lotharingiai herceggé avanzsáló Calabriai János, s az ő gyermeke, az apját 1470-ben a hatalomban váltó Anjou Miklós – valamennyien anélkül gyakorolták uralmat Lotharingiában, hogy idejük túlnyomó részét ott töltötték volna.

Az Anjouk politikai és gazdasági helyzetét két emlékezetes csata változtatta meg Franciaország keleti térségében. Az első ütközetben, amelyet 1431-ben Bulgnéville alatt vívtak, Anjou Renét sógora, VII. Károly francia király támogatta, ám vereséget szenvedett, s Jó Fülöp burgundiai herceg fogságába került. Utóbbi szövetségese volt René lotaringiai riválisának, Antoine de Vaudémont-nak, aki azonban – Luxemburgi Zsigmond király ellenállása miatt – a győzelem ellenére sem tudta megszerezni a hercegséget. René idősebb lánya, Jolánta házasságkötése Ferryvel, Antoine fiával végül pontot tett a konfliktus végére: a frigyből született a későbbi II. René, a hercegségek örököse.

Mindeközben René király Lotharingiában és Barban folytatott politikáját nagyban meghatározta, hogy meg kellett találnia a forrást arra, hogy megfizesse váltságdíját, és kártérítést nyújtson veszteségeiért azoknak a nagyuraknak, aki vele együtt kerültek fogságba. A nehézségek, amelyekkel szembesült, nagyban hasonlítottak azokra a problémákra, amelyekkel VII. Károly a Százéves Háborúból való kilépési kísérletei során találkozott. A két államférfi 1444–1445 telén párbeszédet folytatott egymással: ezt az időszakot mindketten Lotharingiában töltötték egészen Anjou René lányának, Margitnak a Lancaster Henrik angol királlyal való menyegzőjéig. Utóbbi házasság azzal a céllal köttetett, hogy Franciaország és Anglia között meghozza a békét.

Miután számos birtokáról és több, a hercegi uradalomhoz tartozó területről lemondott, René véget vetett az elidegenítéseknek: célja reformsorozatot végrehajtása lett annak érdekében, hogy birtokait jobban megismerje, biztosítsa hűbéresei hűségét és területei integritását, csökkentse a birtokigazgatás költségeit, javítsa a terménykereskedelmet, megvédje államait, és beillessze őket a szomszédokkal való érintkezések rendszerébe.

Ezek a politikai célok párosultak a Mediterráneum térségében dédelgetett ambíciókkal, amelyek arra ösztönözték az uralkodót, hogy többször vessen ki adót a lakosságra: a Nápolyi Királyság rövid életűnek bizonyuló visszafoglalása – a kísérlet 1442-ben csúfosan végződött – hol nyílt, hol rejtett szándékként húzódott meg az időről időre a különböző itáliai városállamoknak és a francia királynak nyújtott segítség mögött. Anjou René idősebb fia, Calabriai János 1458 és 1464 között Genovát kormányozta. Több alkalommal is rátámadt Aragóniai Ferrantéra, szembekerült, majd pedig kibékült XI. Lajossal. Legfőbb célja – a Szicíliai Királyság visszahódítása – végül Katalóniába vezette: Barcelonában érte a halál 1470. december 16-án. Hadjárataihoz Lotharingia is hozzájárult: anyagi támogatást nyújtott, valamint fegyvereseket küldött, akik a tengeri katonai expedíciók szervezésében játszottak szerepet. A lotharingiaiak jelen voltak János és sógora, Vaudémont-i Ferry közvetlen környezetében: a herceg utóbbi személlyel osztotta meg a hadműveletek rárótta terheket és az államai a nemességtől és a legfőbb tisztségviselőktől a titkárokig és az udvar tagjaiig terjedő kormányzását. Calabriai János ugyanis a távoli katonai vállalkozások közepette több ízben is visszatért Lotharingiába, és hercegségeiben nem kerülhette el a püspökségeket és az Épinalhoz hasonló városokat érintő burgundiai és a francia befolyással szembeni küzdelmet. Ha Franciaország segítsége nélkülözhetetlennek is bizonyult külhoni vállalkozásaihoz, befolyásának növekedése magában hordozta a veszélyt, hogy magába olvasztja a hercegségeket: János fia, Miklós három évig sem követhette apját a hatalomban, ugyanis 1473. július 23-án kegyetlen halált halt – a körülmények azt sejtették, hogy XI. Lajos parancsára mérgezték meg, akinek a leányával házasságra kellett lépnie, ám a királynak nem volt többé szüksége a kötelékre. A burgundiai háborúk 1477 januárjában a nancy-i csatával végződtek, ám a leglényegesebb kérdés nyitva maradt: XI. Lajos továbbra is igényt tartott Bar és Lotharingia Hercegségeire. A burgundiai érdekek képviselete Szép Fülöpre hárult, aki a hercegségekben növelni igyekezett befolyását. Az új lotharingiai hercegnek, aki Anjou René halálával és a maine-i ág kihalásával anyja, Jolánta révén az Anjouk egyetlen örökösének számított, nem volt más választása, minthogy hatalmas szomszédjai között lavírozva kísérelje meg az őrgrófi státuszra való emelkedést és jogai védelmezését. Ebben a szellemben követelte folyamatosan XI. Lajostól, VIII. Károlytól és XII. Lajostól – mindvégig hiába – Provence-ot. A gyakorlatban hatalma Bar és Lotharingia Hercegségeire korlátozódott, amelyekhez a királyság területén csupán elszórt birtokok adódtak hozzá: II. René lassan lemondott arról, hogy ezeket a területeket politikája támaszaiként használja. A Francia Királyság és a Birodalom közötti nyelvi és politikai határon maradva államaihoz közeledett, egymás után küzdött befolyásos szomszédai igazgatásbeli, bírósági, kereskedelemi vagy éppen politikai és egyházi túlkapásai ellen, és lerakta egy még a XVII. században is csodált hercegség alapjait.

 

Hélène Schneider

Bar és Lotharingia térképe

Bar és Lotharingia bibliográfiája

  • Blanchard J.-C., Schneider H. (dir.), René II lieutenant et duc de Bar (1473-1508), actes du colloque de Bar-le-Duc, 27-28 septembre 2013, Annales de l'Est, 2014, p. 31-44.
  • Brachmann C., Memoria, Fama, Historia : Schlachtengedenken und Identitätsstiftung am lothringischen Hof (1477-1525) nach dem Sieg über Karl den Kühnen, Berlin, Gebr. Mann, 2006.
  • Calmet A., Histoire de Lorraine : qui comprend ce qui s'est passé de plus mémorable dans l'Archevêché de Tréves, & dans les Évêchés de Metz, Toul et Verdun, depuis l'entrée de Jules César dans les Gaules, jusqu'à la cession de la Lorraine, arrivée en 1737, 7 vol., Nancy, 1745-1757, reprint Paris, 1973.
  • Cinq-centième anniversaire de la bataille de Nancy (1477), Actes du colloque organisé par l'Institut de recherche régionale en sciences sociales, humaines et économiques de l'Université de Nancy II (Nancy, 22-24 septembre 1977), Annales de l'Est, 62, 1979.
  • Colin H., « Les royaumes qui se dérobent : gloires et chimères du sud chez le roi René Ier d’Anjou et ses descendants, les ducs de Lorraine, de 1435 au XVIIIe siècle, Le pays lorrain, 2009, p. 291-302.
  • Coudert J., « Des anciennes juridictions aristocratiques aux cours souveraines. Le retard lorrain », C. Leveleux-Teixeira et al. (éd.), Le gouvernement des communautés politiques au Moyen Âge. Entre puissance et négociation : villes, finances, Etat, Paris, Panthéon-Assas, 2011, p. 533-554.
  • Dauphant L., « Les 700 pensionnaires de Louis XI : étude et édition d'un rôle de 1481 », Annuaire-Bulletin de la Société de l'Histoire de France, 2011, 2015, p. 21-77.
  • Dauphant L., « Politique artistique et reconstruction d'un Etat princier : l'exemple de René II duc de Lorraine (1473-1508) », E. Crouzet-Pavan, J.-C. Maire Vigueur (dir.), L'art au service du prince. Paradigme italien, expériences européennes (vers 1250-vers 1500), Rome, Viella, 2015, p. 217-232.
  • Duvernoy É., « La politique des ducs de Lorraine envisagée dans leurs rapports avec la France et l’Autriche de 1477 à 1545 », Mémoires de l’Académie de Stanislas, 9, 1891, p. 259-263.
  • Duvernoy É., Les États généraux des duchés de Lorraine et de Bar jusqu'à la majorité de Charles III (1559), Paris, A. Picard, 1904.
  • Duvernoy É., Yolande d’Anjou, mère de René II, Bulletin de la Société d’Archéologie lorraine, 21, 1926, p. 72-87.
  • Francois M., « Les mariages de la maison de Lorraine-Vaudémont », Le pays lorrain, 32, 1951, p. 115-131.
  • Fray J.-L., Nancy le Duc : essor d'une résidence princière dans les deux derniers siècles du Moyen âge, Nancy, Société Thierry-Alix, 1986.
  • Freudenthaler I., « René von Anjou (1409-1480) – ein Reichsfürst ? Forschungüberblick und Fragestellung », Stefan Weiß (dir.), "Regnum et Imperium" : die französisch-deutschen Beziehungen im 14. und 15. Jahrhundert, Munich, Oldenbourg, 2008, p. 249-276.
  • Germain L., « Le chardon emblème de René II et la branche de châtaignier, emblème de la duchesse Philippe de Gueldre », Journal de la Société d’Archéologie lorraine, 44, 1895, p. 243-252.
  • Germain L., « Sur le tombeau de Ferry II de Lorraine, comte de Vaudémont et de Yolande d’Anjou, à Joinville », Bulletin de la Société d’Archéologie lorraine, 1926, p. 80-84 et 110-114.
  • Girardot A., « Bar-le-Duc, une capitale du roi René », H. Patze et W. Paravicini (dir.), Furstliche Residenzen im spätmittelalterlichen Europa, Sigmaringen, J. Thorbecke, 1991, p. 159-188.
  • Girardot A., « Les Angevins, ducs de Lorraine et de Bar », Le pays lorrain, 1978, 1, p. 1-18.
  • Girardot A., « Les premiers serviteurs de René d'Anjou en Barrois », Mémoire des princes angevins, 2005, 2006, p. 49-77.
  • La Bataille de Nancy, 5 janvier 1477, Exposition présentée au Palais Ducal de Nancy, 5 janvier-11 avril 1977, Nancy, 1977.
  • Le duc de Lorraine René II et la construction d’un État princier, Actes de la journée d'étude organisée à Nancy le 12 décembre 2008, Lotharingia, t. XVI, 2010.
  • Lepage H., Les Offices des duchés de Lorraine et de Bar et la maison des ducs de Lorraine, Nancy, Wiener, 1869.
  • Lepage H., « Commentaires sur la Chronique de Lorraine, au sujet de la guerre entre René II et Charles-le-Téméraire », Mémoires de la Société Archéologique Lorraine, 2e série, 1, 1859, p. 301-420.
  • Lepage H., « Nouvelle note sur l’auteur de la vie de René II imprimée à Saint-Dié en 1510 », Le poète Jean Perrin, Journal de la Société d’Archéologie lorraine, 33, 1884, p. 227-235.
  • Longeaux C.-P. de, La Chambre des Comptes du duché de Bar, éd. baron de Dumast, Bar-le-Duc, Contant-Laguerre, 1907.
  • Marichal P., « Note sur le lieu de naissance de René II, duc de Lorraine », Mémoires de la Société d’Archéologie lorraine, 18, 1890, p. 5-12.
  • Marichal P., « René II et le titre de Roi de Sicile », Journal de la Société d’Archéologie lorraine, 42, 1893, p. 58.
  • Marichal P., « René II, duc de Lorraine, et les possessions de la maison d’Anjou dans le Maine, Revue historique et archéologique du Maine, 65, 1909, p. 137-169 et 66, 1909, p. 70-88.
  • Marot P., « La "brève généalogie" du duc de Lorraine René II (1504-1505) », Annales de la Société d’Histoire et d’Archéologie lorraine, 39, 1930, p. 95-126.
  • Marot P., « Le trépas et les funérailles de René II, duc de Lorraine, Revue historique de la Lorraine, 2, 1931, p. 91-107.
  • Mérindol Ch. de, « La politique du duc de Lorraine René II (1473-1508) à l’égard de la seconde Maison d’Anjou, de la France et de la Bourgogne, d’après le témoignage de l’emblématique et de la thématique », Actes du 113e congrès national des sociétés savantes, Strasbourg, 1988, section d’histoire médiévale et de philologie, Paris, 1990, p. 61-114
  • Olland-Schneider H., « Le personnel de la Chambre des comptes de Lorraine à la fin du Moyen Âge », P. Contamine et Olivier Mattéoni (dir.) La France des principautés : les Chambres des comptes, XIVe et XVe siècles : colloque tenu aux Archives départementales de l'Allier, à Moulin-Yzeure, les 6, 7 et 8 avril 1995, Paris, Imprimerie nationale, 1996, p. 125 133.
  • Reynaud N., « Georges Trubert, enlumineur du roi René et de René II de Lorraine », Revue de l'Art, 35, 1977, p. 41-63.
  • Richard J., « La Lorraine et les liaisons internes de l’État bourguignon », Le pays lorrain, 58, 1977, p. 113-122.
  • Schneider H., « Aspects de la gestion des finances du duché de Lorraine à la fin du Moyen Âge », Annales de l’Est, 1998, p. 19-50.
  • Schneider J., « Le coup de main du duc de Lorraine contre la cité de Metz (9 avril 1473) », Le pays Lorrain, 87, 1990, p. 3-13
  • Schneider J., Lorraine et Bourgogne (1473-1478). Choix de documents, Nancy, 1982.
  • Vienne R. de, « René II et Venise », Le pays Lorrain, 58, 1977, p. 135-145.