A honlap programja illeszkedik a termékeny gondolkodási folyamatba, amelyet az 1990-es évek óta különböző kutatócsoportok és kutatónemzedékek képviselnek. A megújulást nemzetközi konferenciák jelzik, amelyek felébresztették Csipkerózsika-álmából az ún. Anjou-kutatásokat. A vizsgálatok lendülete a második világháborút követően tört meg: a Nápolyi Állami Levéltár (Archivio di Stato di Napoli) regisztrumainak 1943-ban bekövetkezett pusztulása kedvét szegte a kutatóknak.
Az École française de Rome és az Olasz Középkortörténeti Intézet (Instituto Storico per il Medioevo) támogatásának köszönhetően valósulhatott meg a nemzetközi keretek között zajló kutatások első, az Anjou-államok központi intézményeinek személyzetére irányuló fázisa: a tudományos eszmecsere eredményeképpen megszületett, az Anjouk államát a középpontjába állító bevezető kötet (L’État angevin, 1996) kulcsfontosságú alapmű. 1998 és 2010 között újabb történésztalálkozók tették lehetővé a továbbgondolkodást és az ismeretek gyarapodását az Anjou-monarchiáról, a nemességről, a kormányzás módszereiről, a diplomáciáról, a klerikusok műveltségéről, a politikai vonzáskörzeteken belül formálódó személyes érintkezésekről és kapcsolathálókról. A feldolgozások ily módon határozott képet rajzolhattak az Anjou-uralom alatt álló területeken a fejedelmi hatalom képviseletével megbízott politikai személyzet jellegéről, származásáról és képzettségéről. A vizsgálatok azonban – mivel a globális megközelítés eszközei és módszerei hiányoztak – sokszor részlegesek maradtak, és behatárolt földrajzi térségekre fókuszálnak.
A mediterrán térségben ennek megfelelően a 14. századi Provence képezte minuciózus vizsgálat tárgyát: Jean-Luc Bonnaud feltérképezte a Róbert és Johanna uralma idején (1309 és 1382 között) működött helyi tisztségviselők mobilitását, elemezte a személyi kör karrierlehetőségeit és az intézményi struktúrákat. Elkészítette – statikus formában (PDF formátumban, CR-ROM adathordozón) – az első átfogó adatbázist. Feldolgozását azóta 1434-ig folytatta. Michel Hébert (Université du Québec, Montréal) és Noël Coulet (Université d’Aix-Marseille) – felélesztve a történetírás egy régi és termékeny hagyományát (Raoul Busquet) – a központi intézmények (Chambre des comptes) kiformálódását vizsgálták. Ebben az irányban vitte tovább a kutatást Thierry Pécout (Université de Saint-Étienne), aki a központi szerv személyzetét (maîtres rationaux, archivaires) és kormányzási gyakorlatát vette górcső alá, míg Jean-Paul Boyer (Université d’Aix-Marseille) művelődéstörténeti perspektívát alkalmazva terjesztette ki az elemzéseket a Nápolyi Királyságra (Capuai Bertalan). A központi tisztségviselőkkel kapcsolatos ismereteink ugyanakkor korlátozottak maradnak: a szakma rendelkezésére áll ugyan Fernand Cortez régi repertóriuma (1921), ám a katalógus felülvizsgálatra szorul. Folytatást igényelnének továbbá Marcelle-Renée Reynaud a második Anjou-ház központi és helyi tisztségviselőivel kapcsolatos kutatásai. A Pápai Állam szerveire irányuló újabb vizsgálatok (Armand Jamme) tükrében úgy láthatjuk, hogy különös figyelmet érdemelnének végezetül maguk a hivatalok – így a sénéchali hivatal – is: kialakulásuk és szervezetük tanulmányozása várat magára.
Más kutatások Itália iránt tanúsítottak érdeklődést, ám ezek kevésbé bizonyultak szisztematikusaknak (Maria Teresa Caciorgna, Paolo Grillo, Serena Morelli, Sylvie Pollastri, Riccardo Rao munkái). Róma vidékére, ahol az Anjouk befolyása közvetett módon érvényesül, megfelelően összeállított archontológiával sem rendelkezünk. A Maria Teresa Caciorgna vezetése alatt működő kutatócsoport egyes tanulmányai ugyanakkor fényt vetettek az Anjou-tisztségviselők jelenlétére a városállami igazgatás különböző szintjein. A városi irányításába való bekapcsolódásuk módja vagy a helyi elittel kialakított összeköttetéseik mindazonáltal nem képezték olyan részletes vizsgálatok tárgyát, amelyek segíthettek volna megvilágítani a XIII–XIV. század fordulóján – az Anjou-monarchia intézményei születésének idején – lejátszódó folyamatokat. Több, az Anjouk uralma alatt álló térség továbbra is homályban marad a kutatás előtt. Tanulmányozni kellene ennek megfelelően Toszkána és Anjou tartományok, valamint a Balkán-félsziget tisztségviselőit (és azok mobilitását). A mediterrán térség vonatkozásában Gian Luca Borghese egy nemrégiben megjelent munkájában nagyszámú helyi származású személyzet működésére hívja fel a figyelmet.
A közép- és észak-itáliai, valamint a provence-i térségek esetében az Anjou-tisztségviselők iránti érdeklődés legalább egy évszázadra – Fernand Cortez és Lorenzo Bertano ma hiányosnak és pontatlannak ható archontológiai listáiig – nyúlik vissza. A figyelem – mint ahogyan annak a herceg főbb tisztségviselői kapcsán tanúi is lehetünk (ld. a Dizionario Biografico degli Italiani szócikkeit) – később sem szűnt meg, ám az utóbbi, az Anjou-kutatások fellendülését hozó évtizedekig kellett várni, hogy a tisztségviselők problematikáját a medievisztika legalább részben újraértékelje. A kutatások azonban továbbra is számos hiányossággal bírnak: a biográfiai módszer előnyt élvez a tisztségviselői mobilitás módjainak és jellemzőinek pontos mérésére alkalmas prozopográfiai metódussal szemben. A legújabb feldolgozásokig a történészszakma – a helyi tisztségviselők (vicarii, baiuli, clavarii) háttérbe szorításával – elsősorban a központi tisztségviselők iránt érdeklődött. Továbbra is hiányoznak azok a szisztematikus munkák, amelyek arra vállalkoznának, hogy a regionális sajátosságokat áttekintve a világi intézményekkel kapcsolatos ismereteket egy tágabb, az Anjouk uralma alatt álló térségek egészére kiterjedő összehasonlító elemzésbe illesszék.
Ami a Nápoly–szicíliai Királyságot illeti: az elmúlt húsz évben a medievisztika – akár forrásfeltáró munkára, akár az intézmény- és igazgatástörténeti vagy prozopográfiai kutatásokra gondolunk – jelentős lépéseket tett annak érdekében, hogy mind jobban megismerhesse azt a periódust, amely meghatározó fontossággal bír a középkori Dél-Itália történetében. A kutatók nevéhez köthető fondok (Cadier-levéltár, Sthamer-fondok) felfedezése újabb lendületet adott a forráskutatásnak: a Nápolyi Állami Levéltár (Archivio di Stato di Napoli) magánlevéltárak anyagait szerezte meg, megjelent az Anjou-kancellária rekonstruált regisztrumainak (Registri ricostruiti della Cancelleria Angioina) mintegy ötven kötete, feldolgozták a Carlone kiadónál publikált monostori kartuláriumokat, és Serena Morelli kiadta Léon Cadier oklevélmásolatait. A szakirodalmi feldolgozások több kutatási irányt jeleznek: a fontosabb témák között említhetjük a Stauf- és az Anjouk-kor között a(z igazgatásban, az intézmények szintjén és a kultúra területén tetten érhető) folytonosságot (Centro di Studi Normano-Suevi), a hatalom és a politikai társadalom területi beágyazódását (Sylvie Pollastri, Giovanni Vitolo) vagy a Nápolyi Királyság igazgatásföldrajzát (Serena Morelli, Paolo Peduto, Francesco Somaini). Az eredmények meghatározók az Anjou-királyság első korszakának tekintetében: rámutatnak az állam társadalmi, gazdasági és igazgatási struktúráinak dinamizmusára, és eloszlatják a történetírás Dél-Itáliát a feudális világ mozdulatlanságába száműző előítéleteit. A kutatás előtt számos termékenynek bizonyuló terület nyílt meg. Lényegében ismeretlen marad azonban az Anjou-uralom második szakasza, amely – egyelőre – a feltárt források jelentős hiányától szenved.
Jelen program éppen ebben az irányban remél – két szempontból is – új eredményeket elérni. Elsőként is a prozopográfiai módszer alkalmazása és az Anjou-tisztségviselők első adatbázisának megalkotása lehetővé tehetik, hogy a kutatás túllépjen a Nápolyi Királyság tanulmányozásának forrásadottságbeli korlátain. Másodszor az életrajzi elemek kiemelése és a különféle földrajzi, szellemi és társadalmi miliőkből érkező személyek hivatali pályafutásának feltárása hozzájárulhat ahhoz, hogy újraértékelhessük Dél-Itália szerepét az Anjou-uralom alatti országok között szövődő kapcsolatok létrejöttében és a közös európai kormányzati kultúra kiformálódásában.
Anjou tartományban és a vele szomszédos régiókban a még mindig elsősorban a régi feldolgozások eredményeire építő történeti kutatás határozott lemaradásának lehetünk tanúi. A XIX. században jogászok, helybéli tudósok és levéltárosok (Charles-Jean Beautemps-Baupré † 1899, Léonce Gontard de Launay, Gustave d'Espinay, Albert Lecoy de la Marche † 1897, Célestin Port stb.) tollából különféle munkák (lexikonok, tanulmányok, összefoglaló művek, forráskiadványok) jelentek meg. Ezek – Anjou és Maine közigazgatási, bírósági, gazdasági és katonai intézményeinek működése mellett – azt is megvilágítják, hogy az Anjou-hercegek környezetéhez tartozó tisztségviselők milyen szerepet tölthettek be a kormányzatban. Ezeknek a publikációknak, ha mégoly hasznosak is a mai kutató számára – érdemeik között említhetjük, hogy rámutatnak a feldolgozásra váró levéltári anyagok és szakirodalmi tételek meglétére –, sajnos számos hibájuk, hiányosságuk és korlátjuk van. Napjainkig nem készült el Anjou és Maine tisztségviselőinek teljes archontológiája, s a szakirodalom, a középkorra különösen is jellemző azonosalakúságnak köszönhetően, nemegyszer összecseréli egymással a személyeket. Rendelkezünk természetesen tisztségviselői életrajzokkal, ezek azonban gyakran részlegesek (például nem kísérik végig szisztematikusan az Anjout és Maine-t elhagyó egyének útját), s ennek megfelelően nem teszik lehetővé tipikus pályaképek rajzolását azokkal a kötelező elemekkel, amelyeknek bizonyos feladatkörök, megbízások vagy helyszínek esetében szerepelniük kellene. Az újabb történetírás ugyanakkor tanúsítja, hogy ez az anyag a történészszakma érdeklődésére továbbra is számot tart (Michel Le Mené, Jean-Michel Matz, François Comte, Isabelle Mathieu stb.); mindmáig azonban legfeljebb sajnálkozásunkat fejezhetjük ki, hogy a témában nem született általánosabb képet nyújtó összefoglalás. A középkor kutatója munkája során találkozik az egyes tisztségviselőkkel, feltérképezi a szakirodalmi tévedéseket és az elavult megközelítésmódokat, s gondosan összegyűjti a személyekkel kapcsolatos információkat – ám az adatok a különböző tanulmányokban elszórtan jelentkeznek csupán.
Végezetül Közép-Európa és a Balkán térségeiről kell szólnunk: ezek egy-egy meghatározott időszakban – a XIII. század vége és a XIV. század utolsó évtizedei közé eső szűkebb periódusban – állnak csupán az Anjouk uralma alatt. Magyarország Anjou-kori tisztségviselői személyzete viszonylag jól ismert. Néhány, a XIX–XX. század folyamán folytatott részvizsgálatot követően Engel Pálé az érdem, hogy csaknem teljes adattár készült. Ő több tanulmányban is foglalkozott a királyi udvar szerkezetével és a világi elit tagjainak pályafutásával. Feltárta az Anjou-házi királyok egy mindaddig ismeretlen, a feudalizmussal analógiákat mutató kormányzati intézményét: a honort, vagyis a betöltött tisztséghez tartozó földbirtokot. Érvelése szerint a király nem csupán tisztségeket bízott báróira: azokkal együtt a tisztségviselők nagyobb birtokokat (egy vagy több várat az azokhoz tartozó földekkel) is nyertek. Engel végül megjelentette főművét, a Magyarország világi archontológiáját (1301–1457) is. Halála (2001) óta az Anjouk államával kapcsolatos kutatási lehetőségek érezhetően javultak: a levéltári anyag teljes egészében elérhetővé vált a világhálón, s az Anjou-kori oklevéltár (Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia) kötetei is folyamatosan jelennek meg (1990 óta 34 kötet látott napvilágot). Az említett pozitív változások lehetővé teszik, hogy a jelen kutatási program keretében Engel adattára javításra és kiegészítésre kerüljön – s az archontológia adatai egyszersmind egy nagyobb rendszer: egy nemzetközi adatbázis részévé válhatnak. Ami a Moreai Hercegséget illeti: ha Isabelle Ortega (Université de Nîmes) vizsgálatai részben meg is világították az Anjou-tisztségviselők jelenlétét a moreai nemesség soraiban, a feldolgozás nem ezt a társadalmi csoportot célozta meg. Feladatul kínálkozik tehát a kutatómunka ezen szempont alapján történő elmélyítése és a hercegség helyének újradefiniálása az Anjou-uralom alatti térségek nagyobb halmazán belül. Aude Rapatout Albániáról készülő értekezése (La présence angevine dans l'Albanie médiévale, XIIIe-XIVe s., témavezető: Michel Balard, Université de Paris I) vagy Brendan Osswald disszertációja Épeiroszról (L'Épire du treizième au quinzième siècle: autonomie et hétérogénéité d'une région balkanique, Université de Toulouse II) az Anjou-dominancia alatt álló Dél-Európa iránti érdeklődés újabb fellendülését jelzik. A Magyar Királysággal foglalkozó Csukovits Enikő jelenléte mellett különösen Isabelle Ortega és Aude Rapatout a kutatásba történő bevonása kölcsönöz újító jelleget a projektnek: az említett területeket a szakirodalom ugyanis hosszú időn keresztül elhanyagolta.
Az Anjoukkal kapcsolatos kutatások első, 1880 és 1930 közötti szakaszáról a következő munka kínál összegzést: